Jövőm, Jurij

Az Andrzejki est egy lengyel hagyomány, amit november utolsó hétvégéjén tartanak. Lényege, hogy összegyűlsz a barátaiddal, borozgattok és külső szemlélőnek teljesen abszurd baromságokból akarjátok meglátni a jövőtöket. Az egyik ilyen, a fizika törvényein alapuló praktika, mikor gyertyákat daraboltok össze egy kis bödönbe, összeolvasztjátok és átcsurgatjátok a keletkezett viaszt egy fém kulcs karikáján egy vízzel teli tálba. A hideg vízben megszilárduló viasz alakja meg fogja mutatni a jövődet. Ugye mennyire logikus?

            Soha az életemben nem gondoltam volna, hogy a péntek estémen gyertyákat fogok késsel összedarabolni és megolvasztgatni. Pedig ezt csináltam hatod magammal. Előre tájékoztattak arról, hogy jósolni fogunk, de halvány lila gőzöm nem volt a módszerekről, amik sorra egymás után leptek meg. Gondoltátok volna, hogy, ha a szoba egyik sarkából a bejárati ajtó felé pakolgatjátok egymás után a cipőiteket, az első, aki eléri az ajtót, az megy először férjhez? Mert én nem. Nem is én lettem az. Most szegény nagymamám felsóhajt bánatában, aki a 23. szülinapomon közölte velem, hogy:,,Annuskám, szedd össze magad, már csak 2 éved maradt.” Azaz jelenleg már csak másfél a kettőből. De olyan sok az elvárás felém! ,,Ó csak nehogy török legyen, majd jól elad tevéért!!” vagy ,, Az olaszok nőcsábászok, ne higgy nekik!” Kérem szépen, az utóbbi egy évben összeszámolva többet voltam külföldön, mint kis hazánkban. Mégis hogy csináljam? 

            Visszakanyarodva a jövőmre, a jóslás sem mondott semmi bíztatót. Ahogy átcsorgattam a folyékony viaszt a kulcs karikáján és lassan megfagyott a vízben mindenki feszülten várta, hogy végre felfordítsam a keletkezett anyagot, mivel annak az alakja határozza meg a jövődet. Na, az én viaszdarabom így nézett ki:

            Állíthatnánk persze, hogy ez egy felfelé mutató hüvelykujj és az életem ezentúl szerencsésebb és boldogabb lesz, vagy éppen az Etna egyik kitörése, de szerintem senki nem áltatja magát ezzel. Ez bizony egy pénisz, nem is kicsi. Egy életre szóló duhajkodásra vagyok ítélve. Bocsi Mama, ez jutott.

            Majd mindezek után a kapott formát egy kislámpa fényénél a fal felé kell tartani és annak az árnyékából is jósolni. Az én esetemben ez a képződmény felnagyítva csak még nyomatékosabban hirdette a sorsom. A többieknél kis pónikat, szívecskét vagy éppen Ausztráliát láttunk a viaszdarabokban, míg az enyém határozottan és visszavonhatatlanul egy meredező fallosz volt. Szuper! Nem, nem örültem!

            Később papír cetliken megjósolták jövendőbelim nevét, akit kétségtelenül Jurijnak fognak hívni. Gagarinról már lecsúsztam, pedig milyen szép széles vállú orosz gyermekeink lettek volna. Ha van az olvasók között Jurij, kérem jelentkezzen!

            Mi volt még a teljes kétségbeesésen kívül, hogy egy szláv eredetű falloszra vagyok kárhoztatva… (Mama, szláv lehet?) Azt is megjósolták, hogy perfektül fogom beszélni az olaszt. Akkor rájöttem, hogy az egész este csak átverés! Nem létezik, hogy egyszer is megtanuljak olaszul. Nem azért, mert a nyelv olyan nehéz lenne, csak nincsen elég motivációm rá. Beszélek törökül. Az duplát ér! Mintha olaszul beszélnék, csak visszafelé…

            De igyekszem! Múlt héten megtartották az első hivatalos olasz órám. Még év elején jelentkeztem a kurzusra és már azt hittem nem lesz belőle semmi, hiszen 3 hét és vége az évnek, mire írtak egy e-mailt, hogy másnap várnak szeretettel. Egyetlen aprócska gond, hogy nem a kezdő csoportba raktak. Tudtam én, hogy nem kellett volna betippelni arra a pár kérdésre a választ a felmérő teszten, de hát ki gondolta volna. Aznap inkább lottóztam volna.

Első órán az volt a feladat, hogy el kellett mondani az elképzeléseid alapján, hogy a melletted ülő honnan jött, mi a kedvenc kajája, mit sportol stb. Aztán megcáfolni, ha rosszat mond rólad. Engem lengyelnek néztek… Nem is tudom miért… Tehát mondtam, hogy én bizony magyar leány vagyok és Szegedről jöttem. Mire a tanár megkérdezte, hogy az mégis mihez van közel. Ilyen esetekben mindig túlbecsülöm magam. Szóval azt próbáltam neki elmagyarázni, hogy:

,,Ááá Magyarország nagyon kicsi ország, ott ám nem léteznek távolságok, szóval minden város nagyon közel van egymáshoz, de Szeged inkább a szerb határhoz van közel, ha be akarjuk határolni”

Na, pontosan ezt nem sikerült kifejeznem, még csak valami hasonlót sem. Ennyi jött ki: ,, Ungheria é molto piccolo … perché… molto.. Szeged next to Serbia”

Aztán mindenki elkezdett nevetni.

Szóval így telnek ezek a napok mostanság a messinai télben :)