A palermói fánk esete

Hajnalodott és hasamra sütött a nap. Valójában már fél 10-et ütött az óra, vagyis ütött volna, ha nem veszem ki az elemet még lefekvés előtt a faliórából. Rendkívül idegesítőnek találom ezeket a szerkentyűket, melyek hangot adva másodpercenként figyelmeztetnek arra, hogy telik az idő. Volt még kerek harminc percem összepakolni és kijelentkezni a hostelből.

Reggelre feltámadt a felfedező kedvem és arra gondoltam nem rohanok vissza azon nyomban Messinába, hanem egy kicsit barangolok még a városban, hiszen meg nem erősített névtelen források és útikönyvek szerint Palermo gyönyörű. Így hip-hop (itt nem a 80-as évek végén aranykorát élő zenei irányzatra gondolva) kiugrottam az ágyból, vagyis kihiphoppoltam (új szó, jelentése: bukdácsolva, szerencsétlenül feldagadt szemmel elvánszorogni a fürdőszobáig). Összedobáltam fél életem, és levittem a cuccom a földszintre. Mondtam a ’Fene tudja hogy is hívták’ recepciósnak, hogy itt hagyom a cuccokat és majd este felé érte jövök. Kértem még egy térképet is a biztonság kedvéért. Az orra előtt kinyitottam és elkezdtem forgatni olyan képet vágva, mint mikor Mama először beregisztrált a facebookra. Erre visszavette és kedvesen berajzolt nekem egy nagy piros X-et a Your Hostel helyére. Úgy gondolta ezzel kisegített. Mosolyogtam egyet rá, betettem a zsebembe és határozottan kiléptem az utcára. Aznap nem sokszor vettem többet elő.

Annyit tudtam egyedül, hogy KÁVÉ kell, de nagyon gyorsan. A Via Gaginitől pár perc gyaloglás után találtam egy kedves kis pasticceriat a Massimo Teatroval szemben. Elég jó idő volt, így a teraszon heveredtem le egy székbe. Megrendeltem az adoniszi arcvonásokat birtokló pincér fiútól a cappuccinóm és leírtam gyorsan a kis füzetembe nagy vázlatokban, mi is történt velem az utóbbi időben. Ha az emlék friss, azt sokkal könnyebb hűen leírni, ezért tartottam mindig magamnál a mára már salátává aszalódott kis kék füzetem. Ott, a Föld bolygón, Európában egy Szicília nevű sziget 1 millió fős fővárosában a Massimo Teatroval átellenben egyedül voltam, mint egy madárpók, aki megette a párját. Még a kommunikációs eszközeim is elhagytak (lásd telefon és internet). Bár, őszintén szólva, kicsit jól esett a magány, hiszen az utóbbi hetekben egy percig sem tudtam mély beszélgetésekbe bonyolódni saját magammal. Rajtam volt a felfedező csizmám és a zsebemben a bankkártyám, ráadásul pár Bear Grylls epizódot is láttam, így életben tudok maradni. Fogalmam sem volt milyen nap van, csak annyit tudtam, hogy február 5-ig vissza kell érnem Messinába a vizsgám miatt. Furcsálltam, hogy alig járnak emberek az utcán és a boltok még délben sem nyitottak ki, mikor annyi időt áldozhattam volna vásárlási szenvedélyemnek, amennyit én, kóros és gyógyíthatatlan shopping-fertőzött csak akar. Pár óra múlva rájöttem, hogy vasárnap van. 

Arra haladtam, amerre a lábam vitt. Itt nem voltak hatalmas földrengések, nem pusztult el a város háromszor és építették fel a semmiből újra, mint Messinát. Nem fogok most senkit untatni a történelemmel vagy, hogy miket is láttam pontosan. Többek között azért, mert én sem tudtam és csak utólag kerestem rá. De el kell ismerni, hogy Palermóban nem csak a sonka az, amiért érdemes odalátogatni. Itt egy szökőkút, ott egy vár, aztán kiérsz egy térre. Minden akkora összhangban van egymással. Sehol egy otromba bevásárlóközpont vagy irodaház. A sziget legnagyobb városa címmel büszkélkedhet, de inkább a bájos jelzőt használnám rá, mint a hatalmasat. Egy, a kikötőhöz közeli utcában sétálgattam, mikor az egyik kirakatban megláttam egy fánkot. Mintha egy rég nem látott ismerős mosolygott volna rám. Akaratlanul visszamosolyogtam erre a szent teremtményre. Sokan ismerik (és sokan nem) a különleges vonzódásomat a fánkokhoz, így úgy érzem illik egy egész bekezdést szentelnem az olajban sült szénhidrátban gazdag csodának.

            Fánk. Már e név hallatára is elindul a nyálelválasztásom. Pavlov kutyája hozzám képest kismiska. Ha vallást alapítanék, valószínűleg létrehoznám a fánkizmust és egy fánk alakú totemhez imádkoznék nap mint nap. Közben kötelező jelleggel fánkokat áldoznék fel saját részre, mivel természetesen a vallás ezt is előírná. A legfontosabb téziseink között szerepelhetne:

      1. Szeresd a fánkot!

      2. Tiszteld a fánkot!

      3. Minden nap egyél fánkot!

      4. Felebarátod fánkját meg ne kívánd!

      5. Ne lopj fánkot, inkább süss! 

Stb…

Lehetnének szentjeink is… Szent Csöröge. Szent Farsangi. Vagy a spanyol származású Szent Churros…

a színes cukormázasak a kedvenceim :)

Egy icipici aprócska gond akad eme csodaeledellel. Számomra olyan, mint Ádámnak az alma az Édenkertben. Ha ránézek egy fánkra, azt automatikusan egy csalfa kis mosoly követ, de aztán beugrik az a sok szörnyűség, ahogyan készül. Legfőképpen az a sok liszt és cukor, meg liszt és még több cukor, amit ez a kerek kis tünemény tartalmaz. Paradicsomi fiúbarátunk is csak egyszer szakajtotta le azt a gyümölcsöt!!! Meg is lett az eredménye! Így kialakítottam egy szabályt, fánkot csakis különleges alkalmakkor ehetek: karácsony, húsvét, szülinapok, barmicvók, diploma, napfogyatkozás… meg néha vasárnap (mert mikor anya juhtúrós-bacon-ös fánkot tesz az asztalra, az olyan, mint a mohácsi csata. És mi vagyunk a törökök.) Drága anyuka, mit csinálhatsz most… 

Elképzeltem, ahogy épp a tiszakécskei lakosok békés vasárnapját veszélyezteted, mert épp autót vezetsz. Papa lottósorsolást néz és ráförmed Mamára: ,,Csak öt percig maradj már csöndben! Ha nyerünk, utazunk Annuskához!” Pár utcával arrébb Nóri sellőfarkat varr Lilinek a farsangra, miközben arra gondol, hogy saját magának is csinál egyet. Szegeden Zita nagy bödön céklalevest főz és várja Nellit, hogy részletesen kibeszélhessék a hétvégi eseményeket… Én is ennék céklalevest…

            Ahogy a Palazzo dei Normanni mellett haladtam el megnyitották az égi csapot. Nem csöpögött, hanem folyt! Elkezdtem szedni a lábaimat és egy parkba értem. A magyarországi parkoktól ez csak annyiban különbözött, hogy tuják helyett kaktuszokkal, pálmákkal és pinea fenyőkkel volt tele. Megkerestem a legterebélyesebb fát és behúzódtam alá. A park közepén állt egy szobor, komoly, gondolataiba merült ábrázattal bámult rám. Tudom mit gondolt magában:

- Kisasszony! Mások kemény pénzeket fizetnek azért, hogy ide jöjjenek. Maga meg itt pityereg és rontja a közhangulatot! Így is esik az eső eleget. Tudja ez a mediterrán éghajlat télen elég nedves. Kérem, viselkedjen!

- Elnézést kérek! Megemberelem magam! –feleltem.

Mikor az eső kicsit csillapodott, elindultam vissza a hostel felé. Mintha csak mesebeli Tündérkeresztanyám küldte volna, szembe jött velem egy bajszos esernyőárus. Akkorra már bőrig áztam, de olyan határozottan tukmálta rám az esernyőit, hogy vettem egy szép narancssárgát. Ha az idő mélabús, legalább az esernyőm színe legyen vidám. Azért a török virtus sem veszett ki belőlem, alkudtam keményen az öreggel és engedett is egy eurót az árból. Kínából származó új barátommal a kezemben ballagtam vissza a hostelhez. Felkaptam a csomagjaimat és a vasútállomást céloztam meg. Valahol tudtam, hogy még nagyon sok minden vár rám… 

Aznap rongyosra hallgattam: