Kappadókia - Az üveghegyen túl, a kurta farkú malacnál balra

Egyszer volt, hol nem volt egy messzi-messzi galaxisban, az üveghegyen túl, a kurta farkú malacnál egy éles kanyarral balra, volt egyszer egy Kappadókia. A természet valamiért úgy döntött, létrehozza ezt a mesebirodalmat, megörvendeztetve ezzel szemünk világát. Majd jött az ember, s olyat tett, ami csak ritkán esett meg a történelem során: nem rontotta el. Inkább még különlegesebbé tette.
  Ebben a birodalomban minden kő és kavics egyedi, gyönyörű, varázslatos, természet és ember kooperációjában. De kezdjük csak az elején.

Hajnalodott, mikor a tűzről pattant szicíliai pajtásommal – kit továbbiakban nevezzünk csak Juliskának – kiugrottunk az ágyból. Belebújtam utazó uniformisomba, s felhúztam kalandor tornacipőmet (mely a kalandorcsizmám nyári megfelelője). Meglepetésként ért, hogy Ankarában hajnali hatkor élő embereket találtunk az utcán. A város lassacskán ébredezett, a hangulatos kis kávézókból fekete tea erős illata hullámzott kifelé. Ali Efenditől megvettem a reggelire való, még forró pogácsámat, s hagytuk magunkat eltévedni az ankarai metró kifürkészhetetlen labirintusában. Az aranyfonalamat követve elértünk a buszpályaudvarra, ahol udvarias autóbuszunk köszöntött minket:

Günaydın (Jó reggelt) – szólt hozzánk törökül.

Illendően visszaköszöntünk – én még egy mosolyt is megeresztettem felé –, s elfoglaltuk előre lefoglalt kényelmes üléseinket az első sorban. Talán sosem meséltem eddig a törökországi távolsági buszközlekedésről. Igazán izgalmas téma, meg kell hagyni! Itt ugyanis nem kattogó, recsegő, fülledt, avagy télvíz idején éppen hogy hideg-rideg Ikarusz buszok – minden tiszteletem a cégnek, de el kell ismerni, csillaga már leáldozott – szállítják az utasokat az ország egyik sarkából a másikba. Nem ám! Itt kérem szépen légkondis, áramvonalas, kipárnázott üléses járművek viszik el habtestünket A-ból B-be. A székek hátuljában beépített kis tévé található választható filmekkel, hogy még élvezetesebbé tegyék az utazást. Lehet a hatalmas távolságok miatt, esetleg csak egy emberséges tömegközlekedési vállalattal van dolgunk. Az út során  egyszer-kétszer körbejár az elegánsan felöltöztetett buszos utaskísérő/steward/ vagy ahogy egyik régi barátnőm nevezte, Tony (mert mindegyiknek olyan Tony képe van), aki kávéval, teával, tejjel-vajjal, földi mannával igyekszik megédesíteni az életedet abban a pár órában. A mi esetünkben ez a pár óra öt volt.

Utunk és buszsofőrünk Kappadókia szívébe, Göremébe vezetett, azon belül is ’Ali Vendégházába’. Hostelünket előző este sikerült, olasz mentalitással éjfél előtt épp ’időben’ lefoglalni. Juliska biztosított róla, tudja, merre kell mennünk. Ő másodszorra látogatta meg a Birodalmat az utóbbi egy hónapban, állítása szerint ismerte a környéket.

-          Felírjam a címet? – kérdeztem óvatosan.

-          Minek? Fityfirity kis város, ismerem az utat, hagyjál már a hülyeségeiddel. – válaszolta nekem szokásos olasz flegmaságával.

Negyed órája gyalogoltunk Göremében, mikor a távolban feltűnt a falu határát jelző ’Viszontlátásra, visszavárjuk Göremébe’ tábla.

-          Julis, te biztos tudod, merre van a szállásunk?

-          Nem. – felelte vállvonogatva.

Én nem tartom magam agresszív embernek. De akkor nagyon szívesen elkezdtem volna ütlegelni a fejét egy nehéz, tompa tárggyal. Azóta ez az érzés egyre többször előjön, mondhatjuk napi rendszerességgel. Julis tipikusan az az ember, akinek, ha azt mondod fehér, azon nyomban rávágja: fekete. Betudható ez a fél tucat esztendőnyi korkülönbségnek az én javamra. Mintha nem jutott volna túl a dackorszakán. Elgondolkoztam, vajon bennem van-e a hiba. Na, de kérem szépen! Ki ne akarna súlyos testi sértés elkövetni egy olyan emberen, aki büszkén jelenti ki, utálja a Kisherceget. A KISHERCEGET!!! (Hát én már most ideges lettem.)

Vannak napok, melyek tökéletes békében és harmóniában telnek köztünk. Olyankor nagyon szeretek vele beszélgetni, hiszen a kis szicíliai tele van szeretettel, csak igyekszik azt elrejteni mások elől. Kevés embert enged közel magához, de azokat igazán őszintén. Velük nem köntörfalaz, nem jópofáskodik, nem játssza meg magát. Ahogy velem sem. Sokkal bölcsebb, tájékozottabb és bátrabb, mint amilyen én voltam tizenkilenc évesen. Bár én nagyon örülök, amiért most tartok ott, ahol tartok. Mindazokért, akik, és amik hozzájárultak, hogy így gondolkodom… Na, de félre a lelkiekkel, húzás vissza Kappadókiába :)

Első nap találkoztunk Julis cimboráival, akiket korábbi birodalmi látogatása alatt ismert meg. Ott volt egy szlovén lány, aki hat hétig egyedül utazgat Törökországban, egy helybéli török ifjú Can, valamint egy őrült spanyol hölgyemény. Őrültségét tekintve nem túlzok, sőt! Szájából kilógó fekete piercingje, raszta haja, s a szőrtelenítés teljes hiánya csak részletkérdés volt. Elfogadtam, egy vérbeli hippie. De, hogy következő úticélként Gaziantepet, azaz „a kurd fővárost” jelölte meg, ahol napjainkban a legkevésbé sem rózsás a helyzet. Fogalmazhatok úgy is, életveszélyes.

Első nap édes ötösben kirándulgattunk a környéken. Én már pár évvel korábban jártam itt, megtekintettem a legfontosabb nevezetességeket, a legizgalmasabb sziklákat, hegyvonulatok bal és jobb profilját. Azért, a rend kedvéért, még egyszer ellátogattam egy földalatti városba. Közel voltam ahhoz, hogy kiújuljon a klausztrofóbiám ötven méterrel a föld alatt Derikuyu városában, mely ezer évvel ezelőtt kétszer annyi lakost számlált, mint ma Tiszakécske metropolisza. A betervezett esti és hajnali program elég motivációt adott, hogy túléljem.

Este Can lakásának teraszán a csillagok alatt megültük kis családi vacsoránkat. Már nagy adag kappadókiai vörösbor csörgedezett az ereimben, mikor elindultunk a Galamb völgybe. Kappadókia tele van tündérkéményekkel, mesebeli sziklákkal, kanyonokkal tarkított völgyekkel. Akad itt Rózsa-völgy, Ihlara-völgy, Göreme völgy és így tovább. Aznap éjszaka telihold volt, s mi éjjeli sétára indultunk a pompásan megvilágított galambok völgyében, a holdfényben. Már hosszú ideje bandukolhattunk kőről-kőre bukdácsolva, mikor elértünk egy elhagyatott teázót a völgy közepén. Nappal valóban üzemelhetett, de éjszakára megmaradt csak nekünk. Lerogytunk a földre helyezett párnákra, s csendesen nézegettük a holdfényt. Egyszer csak feltűnt három alak a sötétségben. Úgy tűnt, aznap éjszaka nem csak mi használtuk ki az égitest biztosította élményeket. Egyikük egy brit lány volt, aki valami csoda folytán magával hozta a gitárját is. Leült közénk, s elkezdett játszani a hangszerén. Ott a holdfényben, Kappadókiában, fülemben a Pink Floyddal… 

Figyelem, közhely-veszély! De muszáj: Ilyen pillanatokért érdemes ezen a szétesőben lévő planétán felébredni, munkába menni, élni a monoton kis életemet! Mert egyszer csak jön egy ilyen és robban!

Érzelmes, már-már csöpögős lelkiállapotomra egy skorpió mondta ki a végszót. Az állat vagy nagyon magányos volt, ezért gondolta csatlakozik társaságunkhoz. Esetleg nem szerette a Pink Floydot, mindenesetre megölte a bulit. Szerencsére csak azt, emberi áldozatokat nem ejtett. Török Ifjú visszafurikázott velünk az Ali Vendégházig. Aludnunk kellett egy keveset, hogy elérkezzünk a következő programponthoz.

Hajnali négykor szólalt meg az ébresztőórám. Mindenki ismeri azt az érzést, mikor úgy gondolja, bárcsak inkább le se feküdt volna. Levonszoltam elnehezült testem az emeletes ágyról, s Juliskával elindultunk a hegytetőre, ahova biztosan állította, ismeri az utat, mint saját olasz kis tenyerét. Miután újra eltévedtünk, s a hegy mögött már pislákolni kezdett a nap, megint nagy felületű péklapátért kezdett bizseregni a tenyerem, amiért lemaradok a nagy attrakcióról. Szerencsére nem így alakult. Nem mi voltunk az egyedüli korán kelők. Lehettünk olyan 20-30-an. Lepottyantunk a hegytetőre és vártunk. Az elején még csak pár hőlégballont kezdtek felmelegíteni, hogy azok a levegőbe emelkedhessenek. A hajnal hűvös volt, de hidegen hagyott, mi csak tovább vártunk. Egyik pillanatról a másikra feltűnt egy nagy kék ballon, azt egy piros követte, míg nem száz és száz színes hőlégballon repült a felkelő nap rózsaszín fényében az ég felé. Olyan volt, mint egy csillaghullás, csak éppen az ellenkező irányba. Kicsivel később a Napunk is tiszteletét tette.

-          Na, tetszik Anna? – kérdezte tőlem. Csak úgy sugárzott a boldogságtól ezen a vasárnap reggelen.

-          Szebbet ritkán, ha láttam. – válaszoltam neki mosolyogva.

Órákon keresztül ott gubbasztottunk, míg nem teljesen ki nem világosodott. Folyton kattintgattam a fényképezőgépemet, de így sem tudtam elég képet készíteni. Örökre meg akartam tartani ezt a pillanatot. Azután elfogadtam, képtelen vagyok rá, s csak néztem őket.

Mert Kappadókia nem a Földön van, hanem egy másik galaxisban. Aki pedig meglátogatja, az készüljön fel valami igazán különlegesre.

Szegényes angolommal megjelent írásom megtekinthető itt, akit érdekel.