- Még egy kis könnygázt? - Nem köszönöm, tele vagyok.

Törökország manapság nem Szemiramisz függőkertje tele tubarózsákkal. Az ösvényeket letaposták, a kertész kilépett, a virágok rohadni kezdtek. Senki sem elégedett, mindenki mást akar, de azt bizony azonnal. Cseppet sem visszafogott mentalitásuknak köszönhetően, ez nem túl szerencsés helyzeteket generál.
Nem az a célom, ismételjem a közmédiát, ezért csak röviden és tömören:

1.       A július 20-i Suruçi merénylet után Törökország elkezdte bombázni az Iszlám Állam állásai mellett a Kurd Munkáspárt (PKK) táborait is. A PKK ezt természetesen nem betépett koalaként tűri egy eukaliptusz fán ücsörögve.

2.       A három hónappal ezelőtti kormányválasztáson az AKP (avagy becses angol nevén Justice and Development Party) nem kapta meg a többséget, nem alakított koalíciót, jelen pillanatban egy átmeneti kormány van hatalmon a novemberi választásokig.

Tehát Törökország napjainkban egy jól átsütött káosz. Csemegézhetünk itt erőszak elleni felkelésekből, mások a kurd ízesítésű tortaszeletet nem szívlelik, harmadik részük a kormánypártot vagy az azzal egybeolvadt, csiribí-csiribá államfővé változott Erdoğannal nem szeretnek lepacsizni.

Nem kívánok állást foglalni. Egyrészt, nem tartom magam annyira jártasnak a török politikában. Másrészt valaki biztos megkövezne. Érzékeny téma.

Jelentősen több rakıt kéne fogyasztanom, hogy határozott véleményt merjek alkotni. Esetleg hosszabb ideig kéne itt élnem és a bőrömön tapasztalnom az ártalmas napsugárzás mellett az egészségtelen belpolitikai helyzetet. De én jelen pillanatban nem is ezt akarom.

Csak el szeretném mesélni, hogy dobtak meg könnygázzal.  

Kedd este volt a maga kellemes, fülledt 28 Celsiusával. A belvárosi csomóponthoz, Kızılayhoz közeli Inkılap utcán mászkáltam egyetlen, megismételhetetlen és legkedvesebb magyar barátnőmmel, Noémivel. Bár nem volt nehéz Ankarában a legkedvesebb magyar barátnőmnek lenni, pályafutásunkat nem itt, mindinkább hét évvel ezelőtt Szegeden, ’Bevezetés az orientalisztikába’ szeminárium előtt kezdtük. Meglehet, ez egy másik történet. Noémi még márciusban költözött ki az Unalom és a Török Köztársaság fővárosába. Összebútorozott török vőlegényével, Gökhannal, akinek különleges képessége, hogy őrülten finom cipura halat képes sütni, mely adottságával a Marvel Univerzum következő szuperhősévé is válhatna. Valamint elkezdett dolgozni az Ankarai Magyar Nagykövetségen. Nem a cipura, nem Gökhan, Noémi!

Tehát a szokásos heti szeánszunkat tartottunk, sorra kiürítettük lelkünk felgyülemlett bugyrait, melyet túladóztatott 10 lirás sörrel kísértünk le a Noxus bárban.  Éppen arról fantáziáltunk, milyen fantasztikus életünk lesz, mikor vlogolgatunk (video blogolunk) világszerte. Lefilmezzük, ahogy szöcskét eszünk Bangkokban, cápákkal úszkálunk a japán tengerben, megmutogatjuk milyen fürdőgolyókat vettünk a Lushban, vagy egyszerűen levideózzuk, ahogy unalmunkban muffint sütünk otthon. Mindezért persze pénzt kapunk a youtube-tól, amiből még több fürdőgolyót veszünk, amit megint levideózunk! Öröm, boldogság, no munka, no felelősség!

Akkor jöttek a tüntetők.

Kb. százan lehettek a zászlóikkal együtt. Jelszavakat skandálva vonultak a bárok szegélyezte utcában, ahol mi is üldögéltünk. A tömeget élére vasalt védőruhába öltöztetett, sisakos rendőrök kísérték. A menetben főleg férfiak sétáltak, csupán elvétve akadt egy-két nő köztük. Hirtelen az egyik felvonuló férfi felkapott egy sótartót, amit a szemközti pub teraszához vágott, mire az erkélyen ücsörgő fiatalok befelé menekültek. A menetben egyre többen vették követendő példának a sótartóval dobálózást. Elkezdték felkapkodni a mozdítható apróságokat, mintha csak hógolyókkal dobálóznának, megtámadták az erkélyeket.

Mi a földszinten ültünk. Meglepően biztonságban éreztem magam. ,,Velünk semmi nem történhet”- gondoltam magamban.

-          Még csak az kéne, hogy kapjunk egy kis könnygázt. – szólalt meg Noémi cinikusan.

Ahogy befejezte a mondatát, két könnygáz bomba robbant a levegőben. Először fogalmam sem volt, mi az – korábban soha nem támadtak meg könnygázzal – csak akkor tudatosult bennem, mikor erősen égni kezdett a szemem, illetve egyre nehezebben kapkodtam a levegőt.

Én még elhesszeltem volna egy darabig. ,,Majd csak elmúlik” – konstatáltam magamban. Közben mindenki pánikszerűen elkezdett befelé rohanni a bárokba, bárhova, csak zárt hely legyen. Akkor elkezdtem fulladozni.

Hip-hop felkaptunk mindent, és uccu. Tizenkét dühös ember, s az adrenalin belökött minket a Noxus bár zárt belső részébe. Lehuppantunk egy asztalhoz. A nagy riadalom megérdemelt még egy Efes sört, az utolsó cseppig kiszipolyoztuk. Noémi felhívta Gökhant, aki már útban volt felénk. Vele együtt indultunk hazafelé. Azonban ez a hadművelet nem ment olyan könnyen, mint ahogy addig minden nap. Csupán kétszer zárta el utunkat rendőr sorfal. Mellékutcákon sikerült elérnem az otthonomat, s a nemzetközi szerelmespár is épségben térhetett haza.

Aznap éjszaka sok minden megesett Ankarában, amiről nem mesélnek a híradások.

Engem nem a tüntetők ijesztettek meg, inkább a rendőrség agresszív válasza. Vitathatatlanul csírájában akarnák elfojtani az ilyen fajta megmozdulásokat. Az elkövetkezendő pár napban kerültük a tömeget. Minden egyes fesztivált, eseményt, nagyobb koncertet töröltek. Éjszakánként hallani lehetett a felvonulások zaját, utcákat zártak le. 

Egyik reggel munkába menet a sarki pékségben vásároltam meg a reggelimet. Egy állig felfegyverezett katona mögött álldogáltam a sorban. Egyik kezében frissen sült simitjével, másikban  géppisztolyával elégedetten kisétált a helységből. Hamarosan én is követtem. Az Olgunlar caddesinél jobbra, a büdös galambos parknál balra kanyarodtam, ahol pedig szembe jött velem egy tank...

Most már nyugalom van. Reméljük az is marad.