Ezennel meggyalázom eme szent internetes
felületet. A történetet egy szösszenetnyi időre áthelyezem a napfényes Szicíliából egy, a világpolitikában kiemelkedő szerepet játszó helyre, Tiszakécskére. Csak különleges alkalomból merem ezt megtenni. Ma ugyanis, országosan édesanyák napja van. A közösségi oldalakat elárasztják a
virágok, bonbonok, szívecskés üdvözlőkártyák, szívszaggató idézetek, anyukás
fotók, és mindenki köszönetet mond, ahogy tud. Az én esetemben az én tűzről pattant anyukám megkapta tőlem az egyik
kedvenc közös anekdotánkat írott formában. Sokat kacarászott rajta. Hát kacarásszatok ti is J
Ma kimentem anyáért a vasútállomásra. Pontosabban
felpattantam a családi biciklire, ami sihederkorában még lila volt. Napjainkra
színe kissé kikopott a naptól, kerekei pedig nehezen mozogtak a rozsdától. A
hangja pedig elég karcos, akárcsak egy láncdohányosé, aki 50 éve piros
Marlboróval indítja a napot.
Anyuka délután felhívott,
hogy aznap kifejezetten sok csomaggal jön haza a munkából, ezért jó lenne, ha
kimennék elé. Így felpattantam a lila csodára és kitekertem a vasútállomásra. Pár
percet még várakoztam a peronon a téli hidegben. Bár a globális felmelegedésnek
hála, alig lehetett kevesebb 5-6 foknál. Pár perc késéssel feltűnt a távolban a
közeledő szerelvény. A szovjet csoda lámpái egyre nagyobbak és nagyobbak lettek,
majd hamarosan csikorogva meg is állt előttem a mozdony. Kinyílott az ajtó, és
mellém lépett egyetlen és megismételhetetlen anyukám. Ketten felpakoltunk lila
málhás szamarunkra és elkezdtem gurítani a jószágot. Még így lassú tempóban is
visító hangokat adott ki. Gyorsan megálltam, hogy egy-kettőt belerúgjak a
kétkerekűbe (néha egy kis visszafogott erőszak helyrerakja). De a bicikli még egyhelyben
is tovább csipogott. Ez elgondolkodtatott egy cseppet, mire rájöttem, hogy nem
a bicikli vinnyog, mindinkább a csomagtartóban lévő táska.
–Anya, ez
a telefonod? Már megint megváltoztattad a csengőhangod?
–Én nem… - Majd huncut vigyort láttam megjelenni
a szája sarkában.
A csipogás csak fokozódott és én még mindig nem
értettem semmit.
–Anya! Magyarázatot várok!
–Rendben, de ne ijedj meg! A táskámban kiscsibék
vannak.
Aki Pusztai Gabriella mellett nő fel, az nem ijed
meg holmi kiscsibéktől. Már palotapincsit is hozott haza a hátizsákjában. Húsz
éve még az asztalon táncolt és vállig érő fülbevalókat hordott. Egyik nap
gondolt egyet és másnap elstoppolt Marokkóig. Emlékszem, gyerekkoromban a kapu
előtt vártam minden nap, hogy hazaérjen a munkából. Sokszor jött haza mezítláb a
nyári melegben a felelősségteljes múzeumigazgató. Tehát nehezen tud meglepni.
Viszont nagyon kíváncsi voltam a történetre, amit így adott elő:
–Hát Ancsi, az úgy kezdődött, hogy kimentem a
piacra reggel, ahol találkoztam Tibivel. Megkérdeztem tőle mit árul. Aztán Tibi
leemelte a földön heverő kartondobozról a pokrócot, ami alatt ugrándozott vagy
tíz kiscsibe. Tudod Ancsi, reggel nagyon hideg volt. Megsajnáltam őket.
–Anya, te hazahoztál 10 csibét?
–Ó, nem, nem! Csak kettőt mentettem meg. Miért te
hagytad volna, hogy gonosz emberek megvegyék, felneveljék és megegyék őket?
A lesújtó pillantásommal néztem a szemébe: -Anya,
minden vasárnap tyúkhúsleves van ebédre…
–Nagykorukban majd hálásak lesznek!
–És mi a terved velük? Velünk fognak élni?
-A konyhában. Elkerítünk nekik egy kis sarkot.
Tápot meg már vettem.
Ki kell jelentenem, hogy a madarakat (elsősorban
a papagájokat) igazán haszontalan és idegesítő állatoknak tartom. Bár be kell
valljam, első pillantásra a mi csibéink igazán megnyerő és bájos példányoknak
tűntek. Az egyiket, amelyik erős, szinte már beteges neon-sárga színű volt
Eltonnak, a másik enyhén barna árnyalatút Johnnak neveztem el.
Eszembe
jutott, hogy sokkal tartozom anyának. Egyrészt azért, mert úgy gondolja,
bármire képes vagyok és el tudok érni a hosszútávfutó olimpiai aranyérem
kivételével. Másrészt egy véres esemény jut ilyenkor az eszembe. Nem
feltétlenül a hosszú vajúdásra gondolok a születésemnél, ami három
középkategóriás kilencvenes évekbeli horrorfilmet is ötvözött. Pár évvel
ezelőtt egy közel annyira brutális estét éltünk át. Anya jó éjt puszit próbált
adni lefekvésnél, mikor én viszonzásképpen véletlenül lefejeltem. A pokol kapui
megnyíltak és a thermopülai csata ugrott be hirtelen, ahol én vagyok a
kegyetlen Xerxész, anya szegény meg vérzik, mint 300 spártai… Másnap kórházba
mentünk. Nem elég, hogy világra hozta egyetlen gyermekét, ez a lény néha még
vissza is üt.
Így egy fejbólintással
nyugtáztam, hogy elfogadom a csirkék jelenlétét és négyesben lassan
hazaballagtunk…
Megjegyzések
Megjegyzés küldése