RÓLAM

Vonattal döcögünk Szlovéniába - Útleírás

A peronon toporogtam a 216-os számú Citadella nemzetközi gyorsvonat árnyékában. ‒ Mindjárt jön, perceken belül itt lesz – hazudtam a tőlem pár méterre ácsorgó kalauznak és mellé elővettem a tőlem telhető legelragadóbb mosolyomat. Szerettem volna azt hinni, egy kedves mosoly képes befolyásolni a Budapestről Ljubljanába közlekedő nemzetközi vonat menetrendjét, így pár perccel később indulhatunk el a Déli pályaudvarról.

Ki vagyok én?

A nevem Szikszai Anna, életemben először pedig hat éves koromban utaztam külföldre. A rozsdásodó Skodánkkal, egy családi sátorral és egy utánfutónyi konzervvel indultunk útnak Olaszországba. A horvát-magyar határon a határőr komoly képpel feltette a kérdést: ezt biztos komolyan gondoljuk?

Komolyabbak nem is lehettünk volna. Vadkempingeztünk, löncshúsos kenyeret ettünk reggelire, olykor-olykor felforrt a hűtővizünk és defektet is kaptunk. Közel annyi olasz autószerelőnél fordultam meg, mint homokos tengerparton. De mentünk, új dolgokat láttunk és ez volt a lényeg!

Azóta is valahogy hasonlóan gondolkodom az utazásról. A hangsúly azon van, hogy elinduljak, a részletek – avagy mit fogok enni, hol fogok aludni – pedig másodlagosak.

Miért írom ezt a blogot?

Mert olyan nekem az utazás, mint a csoki. Boldogsághormonok szabadulnak fel bennem, mégpedig annyi, hogy ezt másokkal is szeretném megosztani.

Szeretném megmutatni, hogyan lehet utazni csórón, átlagfizetésből, és mégis, hogyan lehet hihetetlenül fantasztikusan érezni magadat úgy is, ha nem eszel napi háromszol étteremben, vagy nem egy 5 csillagos hotel matracán hajtod párnára a fejed.

Csórón utazni élvezet :) Én így nőttem fel.