Stoppolás nyugatra

Apa néha megfogja a karom, jól megszorongatja, és azt mondja: Ani, te olyan sűrű vagy!
Mostanában pont ilyen sűrű volt minden, és nem jutott időm befejezni a történetem. Pedig még annyi, de annyi minden történt velem. Sokan rágtátok a fülem, hogy nincsen vége a szicíliai kalandnak. És milyen jól esett ez a fülrágás:)

Elmesélem tehát, mi volt a vége…

Két nagy szenvedélyem akad (a fánkevés, tükör előtt táncolás és abszolút felesleges ruhadarabok vásárlása mellett). Imádok utazni és aludni. Ha ez a kettő profi nehézsúlyú boxoló lenne, akkor egy hosszú véres köpetekkel teli mérkőzésnek lennénk szemtanúi. Mit nem adnék érte, ha ezt a két aktív tevékenységet egyszerre képes lennék csinálni. De 2014. február 14-én, Szent Valentin mesterségesen megkreált ünnepén – igen, én is a Valentin-nap értelmének megkérdőjelezői közé tartozom – felkerekedtem, hogy tönkretegyem a lengyel ,,házaspár”, Daria és Maciek meghitt napját. Bár magamban szinte biztos voltam benne, Cica örül neki, hogy belepiszkítok a romantikába. Mindketten beszéltük a szarkazmus nyelvét.

Ismertetem anyagi helyzetemet és az útitervet.

Pénzügyek: Te barom állat! Menj haza lencsét válogatni!– ordította a keservesen zokogó hitelkártyám. 

Az út megvalósítása: Kompromisszumot kötöttem a bunkó bankkártyámmal, így stoppolni fogunk. A célunk a sziget nyugati fele, pontosabban Trapani, Marsala és Erice varázslatos környéke. Lengyel barátnőm – akinek, ha lovag lenne Artúr király udvarában, Daria a Lelkes lenne a neve – már couchsurfingen lerendezte nekünk az ingyenes szállásunkat. Elméletileg egy kedves szicíliai házaspárnál töltünk két éjszakát Mazarában, majd tovább cuccolunk Marsalába egy Remo nevű séfhez (második szállásadónk már hivatása miatt is azonnal szimpatikussá vált) és onnan járjuk be a környéket.

Nem mondanám, hogy sokat agyaltam a stoppolós szettemen. Magamra kaptam a kedvenc farmerem, egy laza póló, bőrkabát, a lábamra húztam a felfedező csizmám – itt gond már nem lehet – illetve szakadozó hátizsákomat teletömtem egy napi hideg élelemmel, a lehető legszükségesebb tiszta ruhákkal és egy kiló banánnal (ráfüggtem a trópusi gyümölcsökre). A legközelebbi zsebembe csúsztattam a fényképezőgépemet, hogy ne teljen évekbe, míg előrángatom. Mikor a tükörbe néztem, büszkén állt előttem egy igazi utazó. Na, szevasz – köszöntem el tőle és léptem ki az ajtón.

A megbeszélt találkahelyen már Lengyelék vártak rám. Arcuk megviselt volt a korán keléstől. Együtt lehörpintettünk egy talpra pattintó olasz espressót és elsétáltunk a NO AUTOSTOP tábla elé. Hiszen a szabály szerint csak főútvonalakon és autópályán nem szabad stoppolni. A tábla előtt még bőven legális kitenni a kis felfelé mutató hüvelykujjadat. Na, gyertek kis gladiátorok, meghagyom az életetek, ha felvesztek!

Stoppolni a legszabadabb dolog, amit társadalmunk csak létrehozott. Megmutatod az autósoknak majmoktól megkülönböztető befelé forduló hüvelykujjadat és tiéd a világ. A lengyelek vicces egy népség, még erről is írtak a 70-es években egy dalt, amit másfél óra várakozás után kisebb-nagyobb átköltésekkel én is vidáman énekeltem. Igaz, már többen odajöttek, mi a fenét akarunk egy Palermo táblával a kezünkben, de senkinek nem voltunk annyira szimpatikusak, hogy fel is vegyen.

Mikor már a fülig érő vigyortól kezdett zsibbadni a szám, mint egy brutális fogtömés után, a sors odaküldött egy állatorvost sárga bogárszerű Citroenjével, aki pont Palermóba tartott. Az út közel 3 óráig vitt, főleg a tengerparti főúton. Magánszámom bemutatkozással együtt két percig tartott, aztán kimerült az értelmezhető olasz tudásom és hagytam, hogy a szerelmespár elszórakoztassa Dr. Dolittle-t, míg én kifelé bámultam az ablakon.

Palermo külvárosába érve állatorvosunk kitett minket az út szélén, mint egy csapat bolhás korcsot. A falka egy kényelmes csatornatetőn elfogyasztotta szendvicseit. Kukáztunk egy új kartont, és ráírtuk következő célpontot: Mazara. Michael Corleone is errefelé szelte a kecskékkel teli legelőket, mikor száműzték ebbe a paradicsomba. ,,Olyan szép volt, hogy azon csodálkozott, hogyan lehet elhagyni ezt a földet.”

Az úton mindenkinek megvolt a maga kívánsága: Én Alfa Romeot akartam stoppolni (lehetőleg egy szép feketét), Daria a zöld autókra pályázott, Maciek pedig megvetően nézett ránk. Ő minél hamarabb el akart érni Mazarába. Egy trappista szerzetes frizurájú izzadó szicíliait fogtunk ki, aki a reptérre tartott és kitett minket egy elágazásnál félúton Mazara és Palermo között a hivatalos semmi közepén. Ekkor már kezdett sötétedni, valamint a banánjaim is kezdtek fogyni. Hosszú ideje tarthattuk fel befelé forduló hüvelykujjunkat, mikor Maciek telefonja hirtelen megcsörrent. A kedves házaspár abban a pillanatban vesztette el a kedves jelzőt. Arra már nem emlékszem, hogyan is hangzott az elutasító üzenet, de ilyen nyomós kifogások lehettek benne:

,,Srácok, nem tudlak titeket elszállásolni mára, mert… a harmadunokatestvérem ebolás lett, a macskám pedig infarktust kapott. Ráadásul a fenekemen is nőtt egy igen fájdalmas pattanás… Bocsika!”

Nincs szállás, nincs otthon, nincs pásztá vacsorára!!! Kivert kutyafalkánk ott állt a Hajléktalanság Földjének és Tanácstalanság Mocsarának határán az út szélén. Elénekeltük az ,,autostop” dalt, aztán kiokoskodtuk, hogy most VAGY visszamegyünk Palermoba VAGY elmegyünk Trapaniig és ott keresünk valami olcsó hostelt éjszakára meghágva ezzel nyugalmazott bankkártyámat. Minden messziről felvillanó fényszórónál szöcskeszerűen elkezdtünk pattogni, mire egy olasz dzsigoló megszánt minket és elvitt a legközelebbi vasútállomásra. Szürkületben már nem olyan biztonságos stoppolni a maffia birodalmában.

A tengerparti kisváros neve Balestrate volt. Nyár idején szalmakalapos külföldiektől nyüzsgő turistaparadicsom lehet, de februárban csak pár bajszos szicíliai lézengett az utcákon. Megkerültük az állomás omladozó épületét, és attól kezdve egy percig sem bántam tovább, hogy a ,,kedves házaspár” rokonságában felütötte a fejét az ebola. A Kék Lagúna elhagyatott tengerpartja körvonalazódott ki előttem. Olyan táj látványa csapott az arcomba, amiért érdemes hajléktalannak lenni ezen a színpompás vidéken.

Sorsunkat a gyakori vonatközlekedés döntötte el. Naponta három vonat ment Trapaniba, nekünk pedig még maradt pár óránk a következőig. Én személy szerint azonnal letelepedtem volna Balestratéban, ha egy dallamos nevű Giovanni elhív szőlőt taposni. Tágra nyitott kikerekedő szemeimmel csak azért hisztiztem Rómeónak és Júliának, hogy leszaladhassak a tengerpartra rikkantgatva örömtáncot járni. Gyorsan rábólintottak. Tudták, abban a percben nehezen fogadnám az elutasítást. A parton egy lélekkel sem találkoztunk. Milyen jó lehetne most itt sárkányt eregetni... Teljesen kihalt volt, mint egy poszt-apokaliptikus zombifilmben. A távolban mintha kiakasztottak volna elénk egy impresszionista festményt. Az eget Monet halványrózsaszínre festette, a távolba hegyláncot pingált, amin kedvesen megültek az eltévedt bárányfelhők. Céltudatosan a hosszú tengerbe nyúló mólóra tartottam. Körbe-körbe kattintgattam az ósdi Fuji gépemmel. Tudtam, nem vagyok képes ennyi emlékképet elraktározni az agyamba. Ha az idillnek meg akarnánk keresni a definícióját, valószínű valami ilyesmit adna ki a Google: Napnyugtakor sétálni egy elhagyatott tengerparton Szicíliában.

 

Lepottyantunk a móló nagy fehér köveire, mikor megdöbbenve hátra pillantottam, ott van-e Jim Carrey lasszóval a kezében, mert ekkora teliholdat még életemben nem láttam. Az extázisomból egy boros dugó huncut szabadulása zökkentett ki, majd felém nyújtották a vörös színű Nero D’avola üvegét. Meghúztam ezt a testes nedűt – bár borszakértelmem nem terjed ki addig, mikortól számítunk valamit testesnek –, és tudatosította a tényt: Most bizony nagyon boldog vagyok.

Néha muszáj ezt hangosan kijelenteni. 

Daria megörökítette

blog: http://dariaviajera.blogspot.hu/