Apollonia Vitelli nyomában

Természetellenes V alakban ébredtem fel két összetolt fotel rabságában. A végtagjaim az égbe meredtek és esetlenül kalimpáltam a lábammal. Ez már nem először fordult elő aznap éjszaka, de minden alkalommal meglepett. A hajamból vízipipa édeskés illata csiklandozta meg az orrnyálkahártyáimat. A tüdőmben és egész testemben sűrű füst kavargott. Ha Aladdin megdörzsölgeti a hasamat, belőlem is előbújt volna egy dzsinn.

Van értelme édes dohányt szívogatni és bódultan nézni magad elé, ahogy sűrű füstöt pöfékelsz a szádból? Nincs sok. Bár, ha úgy vesszük az Armageddon filmnek sincs, mégis mindig újranézzük. Ki Bruce Willis két szép szeméért, ki meg azért, mert szereti a mélyfúrókat. Miután hosszú órákon keresztül játszottam azt, hogy én vagyok Süsü, Daria az összetolt fotelra parancsolt, mert féltette életemet, netán hazafelé megtámadna egy veszélyes digó.

Émelygő éjszakámért csakis az egyiptomi Musztafa hibáztatható. Semmi köze komoly ,,csak még egyet beleszívok, mert szabályos karikát akarok fújni” természetemnek.  Mr. Egyiptom, a szicíliai társaság koronázatlan partyarca, visszatért olasz körútjáról a csendes Messinába, ahol hiányolta a pezsgést, randalírozást és feles poharak földhöz vágását. Hithű muszlim férfi volt. Bár lehet valami a vérében. Azonos vallású oszmán pajtásaihoz hasonlóan cselhez folyamodott. Ő nem Budát vette be, csak egy vízipipát a sarki boltból. A partymágnes működött, nekem pedig úgy zsongott a fejem, mintha tarkón csípett volna egy hízott lódarázs.

Az átkínlódott éjszaka után mi várt még rám Szicíliában?

Kevesebb, mint három nap, és visszatérek Magyarországra. Atyavilág! Ennyi idő alatt, még egy 72 órás sürgősségi tabletta sem biztos, hogy rendesen kifejti a hatását. Még James Franconak is több időbe telt rávenni magát, hogy megszabaduljon a jobb kezétől. Mi lesz most? El kell mennem az egyetemre papírokat intézni, pénzügyek a főbérlővel, be kell vásárolnom, vennem kell apának grappát. És...

-  Daria, Daria! El kell mennünk Savocába!

Aztán pár óra múlva elindultunk Savocába. Mivel mással, stoppal. Hogy a viharba ne stoppal. Már úgy tartottam a kartonlapot Savoca felirattal, mintha azzal születtem volna. Műmosoly az arcon, barátságos ,,nem akarlak kifosztani” tekintet, hüvelykujj szabályos derékszögben. Percek kérdése volt az első autósig. Percek!!

40 km-t utaztunk Santa Teresa di Riváig, ahonnan egyenes út vezetett (szerpentinekkel fűszerezve) a hegycsúcson üldögélő Savocáig. De miért is akartam én annyira, erre a hétköznapi embernek jelentéktelennek tűnő faluba ellátogatni – pipafüsttel teli tüdőmmel – még az életem árán is?

Hát a Bar Vitelliért.

Ki is volt ez a Vitelli? Vagy inkább hogy hívták a lányát?

Apollonia Vitellinek.

Gondolom ez mindenkit letaglózott…

Érdekesebb, hogy az esküvő után felvette az Apollonia Corleone nevet. Bizony, bizony. Itt forgatták a Keresztapát. A könyv szerint ugye Michael Szicília nyugati részén fekvő, Corleone város hegyeiben terelgette kalasnyikovval a kecskéket, miközben a Család próbálta eltusolni New Yorkban, amiért miatta két ember is makarónis tányérban végezte. Mivel Corleonéban a valóságban semmi több nincs, mint pár piazza és katolikus templom, a forgatást áthelyezték Savocára és környékére.

Santa Teresa de Riva a tengerparton feküdt. A parti sétányon ballagtunk és az utolsó stoppunk előtt lesétáltunk a partra, hogy belelógassuk a lábunkat a februári tengerbe. Dermesztő volt, mint mikor gyerekkoromban 39 fokos lázzal nedves lepedőbe csavartak. Sokkoló és egyben fantasztikus!

A helyre egy gizda olasz vitt fel minket, aki veterán autókat és motorokat gyűjtött a garázsában, míg ő egy öreg Skodán rótta a kilométereket. Pont ilyen meghatározhatatlan színű (jellemezhetném khakinak, tank színűnek, bár mi, burzsoá kécskeiek csak libafos színűnek hívtuk) Skodán léptem át életemben először az országhatárt. Hét éves koromban kezdődtek a színes családi nyaralások a Skodával, melyek során elkaptam az utazás szenvedélyének vírusát. Azt a fajtát, mikor nem érdekel hogyan, mivel, csak menjél és lássál újat. Nem tudom egy kezemen megszámlálni, hány olasz, görög és szerb autószerelőt ismertem meg, hány defektet kaptunk, tört ki a tengelyünk a tengerparti homokban, vagy mennyi löncshúskonzervet fogyasztottam el a kirándulások során. Nincs annál jobb, mikor vadkempingezéskor a tenger morajára ébredsz reggel, vagy a szerb hegyek egyik tűkanyarjában az út mellett magadba tömsz egy zsíros húsos káposzta konzervet. Hiszen egy 5 csillagos szálloda luxuslakosztályából hogy is ismerhetnél meg egy kultúrát?

Mire felértünk a faluba a Bar Vitelliből ennyi maradt.

Lehetett orkán, szél vagy maga a maffia, de a Taft nem tartott. A lengyel házaspár korábban kereken ötször nézte meg Savocát, és mind az ötször épen és egészségesen találták Vitelli csehóját, ami a hétköznapokban rendes kávézóként működött. Természetesen aranyra mérték a kávét, de közben megcsodálhattad a kiakasztott fotográfiákat, amik a Keresztapa forgatásán készültek. A hülyének is megéri. Főleg annak a hülyének, aki rajong a Corleone családért. Erre lerombolják. Pedig két csésze földre pattintós espressót is szívesen lehúztam volna, amint Al Pacinora kacsintgatok.

A főtérről abba az irányba indultunk, amerre Michael is tartott mikor – a felettébb fura névválasztású – Apolloniának udvarolt. Csak mögöttünk nem ballagott szűk körű, húsz fős olasz család, erkölcseink védelmében. Elhaladtunk a templom mellett, ahol megtörtént a menyegző. Februári turistáskodásunkat ez az út sem hazudtolta meg. Egy lélekkel sem találkoztunk.

A falu közös használatú medencéje

Bár a Vitellit porig rombolta a kegyetlen természet (vagy a kegyetlen Cosa Nostra), de megkönnyebbülten indultam Savocából haza Messinába. Haza?

Még két nap és itt hagyom a szigetet. A kalandnak és szicíliai függetlenségemnek vége lesz.  Legközelebb ígérem, végre végleg befejezem a történetem.