Fuss el véle...

2014. február 23-a volt, egy heves vérmérsékletű szicíliai nap. A bőröndöm tetején térdeltem négykézláb és hangosan nyüszítettem, akárcsak egy farkaskutya:

     - Csukódj már be! – szóltam rá agresszívan, de továbbra sem moccant egy centit sem a cipzár.             - Csukódj be Drágám, kérlek szépen!

Lám, élettelen, kerekekkel ellátott tárgyakra milyen nagy hatással van az udvariasság! Lassan megmoccant a cipzár és bezáródott a fél életemet tartalmazó böhömnagy utazótáska. Két kezemmel átkaroltam, és megköszöntem neki ezt a szívességet.

Persze amint hátranéztem megláttam a kalandorcsizmámat. Második világháborús veterán túlélőként csücsült az ágyam közepén. Mindkét sarkán kilyukadt, a fűzője szakadozott, és fél év szicíliai por ivódott a szövetébe. Volt benne egy kis etnai vörös homok, balestratei tengerpart, fekete kövületek a Stromboliról, talán egy kis só a marsalai sólepárlókból. Bőrig ázott Taorminában, aztán kiszáradt a máltai kikötőben. Kis kitérővel megmászta a Szent Péter Bazilika 551 lépcsőjét és járt az Eiffel toronyban is.

Sebesülteket nem hagyunk hátra! A szívem szakad volna meg, ha ott kell hagynom.

Egy nehéz félóra következett... De befért!

Pár órám volt a buszom indulásáig a cataniai reptérre, ahonnan egy Alitalia járat volt hivatott hazarepíteni. Még előtte megbeszéltem egy randevút Dariával és Maciekkel a pályaudvar melletti kávézóban, hogy ágyőt inthessünk egymásnak egy csábos habos cappuccino mellett.

Ahogy kiléptem a házból tudatosult bennem: bizony én egy dombon laktam eddig.

Ezen a dombon két bőrönddel kell legurulnom. Gondoltam könnyű lesz lefelé. Hát mégsem volt annyira. Mint két rakoncátlan eb, húztak maguk után a táskáim. Minden rendes olasz ember taxit hívott volna a helyemben. Én azonban még el akartam búcsúzni a kedvenc helyemtől, amihez le kellett érnem a meredek emelkedő aljára.

Néha olyan görcsösen ragaszkodok bizonyos értéktelen, másoknak jelentéktelen tárgyakhoz (lásd kalandorcsizma), vagy legyen az egy mozijegy, egy soha nem hordott fülbevaló, vagy épp egy lyukas zokni. Ugyanígy voltam ezzel a hellyel. Nagyon sokat sétálgattam egyedül Messinában, mikor szerettem volna fellélegezni a ,,csak egy bort igyunk meg aztán persze korán lefekszünk” vagy épp ,,járjuk körbe Nyugat-Európát” történetek között. 

Messina, ha őszinte akarok lenni, nem Olaszország legnagyobb gyöngyszeme. Még az első ötven gyöngyben sincsen benne. Nagy, modern, itt is vannak csövesek (akik leginkább az egyetem tövében érzik otthon magukat éjszakánként) és a kutyások itt sem szeretik összeszedni, amit a kis kedvencük alkotott. De mégis, ez a tengerparti pontja a városnak – ahova a gurulós bőröndökkel tartottam – valahogy mindig lenyűgözött és megnyugtatott. Innen látni lehetett a túlpartot, Reggio di Calabriát. Ezen a helyen éjjel-nappal kapásra várakoztak a lelkes horgászok. Messziről integetett nekem az aranyozott Madonna a kikötőből.

- Két sört szeretnék – feltételezem a kéztartásából, csak ezt mondhatta.

Innen figyeltem mindig a tengerjáró hajókat, ahogy átszelték rakományaikkal a messinai szorost.

Egyszer annyira fantasztikus volt, ahogy a túlpartról közelednek az esőfelhők, hogy nem tudtam otthagyni őket. Megvártam, amíg átérnek Szicíliába.

Időközben leértem két 10 éves gyerek súlyát nyomó bőröndömmel. Nosztalgiáztam egy cseppet, beleképzeltem a jelenetbe egy szívszaggató romantikus zenét. 
(legyen egy minden helyzetre megfelelő The National)

Azzal búcsút intettem és felpattantam egy villamosra. (Bár a két ,,gyerekkel” kicsit túlzás az, hogy pattantam)

Daria és Maciek vártak rám a pályaudvar megállójában. Gyorsan vettem egy jegyet a cataniai reptérre a lestrapált hitelkártyámmal. Lengyel barátaimnak nem vallottam be, de az összvagyonom a következő volt:

10 euró volt a számlámon a buszjegyre

5 euró a pénztárcámban kávéra és egy olcsóbb cornettóra

a hátizsákom tartalmazott ezen felül két körtét és fél zacskó puffasztott rizst

legeslegalul akadt pár megolvadt selyemcukor

Le voltam égve, mint London 1666-ban. Ha az ember a minőségi borok és pizzaültetvények földjén él, csak nem tagadhatja meg magától azt a luxust, hogy élvezi ezeket a mennyei adományokat. Ehhez hozzá tartozik, hogy sokáig két sarokra laktam a Zarától. Mellesleg, ha körbeutazod Nyugat-Európát, az sem nagyon segít az anyagi helyzeteden.

A lengyel házaspárral cappuccinót kortyolgattunk egy cseppet sem hangulatos olasz kávézóban, de messzebb nem akartam elsétálni, szóval ez jutott.

Gyűlölök búcsúzkodni! Soha nem is tudtam. Elköszönéskor kompletten kiürül az agyam, szinte erőlködnöm kell, hogy szavakat formáljak a számmal. Képtelen vagyok sírni, miközben azon jár az agyam, valami emlékezetes Paulo Coelho közhelyet kéne mondanom.

Bár legtöbbször csak hallgatok és feszengek.

Olyankor még nem tudom felfogni, elfogadni, hogy ezeket az embereket – akikkel az előző öt hónapot töltöttem, minden nap láttam borvirágos arcukat és teljes szívemből megszerettem őket – hónapokig nem látom.

Ekkor már ismertem magam. Tudtam a ,,soha többé nem találkozunk” nem jöhet szóba. Képtelen vagyok sokáig a fenekemen maradni. Ráadásul biztos voltam abban is: másnap, mikor a saját ágyamban bámulom felkelés után a mennyezetet, már egy kis Alien fogja rágcsálni fájdalmasan a mellkasomat a hiánytól.

Dariának, a tündéri, életrevaló, ,,mindig vigyorgok” Dariának potyogtak a könnyei előttem. Még a mindig cinikus Maciek is elérzékenyült annyira, hogy a vállamra tette a kezét. Én meg álltam ott, mint egy tesze-tosza szűzlány, olyan képet vágva, mintha meg kéne oldanom egy másodfokú egyenletet! Lefagytam. Makogtam valamit az orrom alatt, aztán magamhoz szorítottam a barátnőmet.

-  Nagyon hiányozni fogtok! – nyögtem ki az egyetlen épkézláb mondatot, ami az első betűtől az utolsóig igaz is volt.

Akkor begördült a buszom. Hős Maciek bepakolta a csomagjaimat és végre felszálltam. Integettem egy utolsót a szerelmespárnak, azzal megcsikordultak az olasz busz kerekei és elindultunk.

Csak ne törjön ki az Etna! – volt az első ésszerű gondolatom.

Az utóbbi években nem volt annyira aktív ez a nőszemély, mint az itt tartózkodásom alatt. Jóhogy féltem!
Szerintem ember nem szugerált annyit vulkánt a két szemeivel, mint én ezt a krátert útközben. Felhívtam a biztonság kedvéért Mamát is telefonon, imádkozzon Szent Antalhoz, hátha segít majd.

-Imádkozok Annuska! De akkor cserébe, ugye eljössz velem a templomba, miután hazaérsz?

-Persze Mama, mindenképpen.

Nem szeretek drága Mamának hazudni, de a cél érdekében… Csakis amiatt!

Így történt, hogy Nagymama, Szent Antal, a természetfeletti erőm és a földközi-tengeri tektonikus lemezek egyhelyben maradása miatt aznap nem tört ki az Etna. Csak egy héttel később, ám ez engem már nem érintett.

Nem sok dalt írtak vulkánokról. Sőt, mondhatni elég keveset. De egy régi ismerősöm volt olyan kedves és mutatott nekem egyet ;)

Adózzunk hát ezzel a mély mondanivalójú zenével az Etnának:

Aznapra szinte ennyi is volt az izgalmakból. Attól eltekintve, hogy a csomagom a római átszállásnál nem tudott rendesen tájékozódni, így napokra nyoma veszett. Természetesen ennek semmi köze a felettébb megbízható Alitalia légitársaság rakodómunkásaihoz. Szerencsére nem vettem több kiló sajtot, mint karácsony előtt, így elfogadtam a pár napos késést. Egy háromnegyed órás ügyintézéstől eltekintve, szinte fájdalommentesen meg is úsztam, hogy aztán drága szüleim nyakába ugorhassak az utas váróban.

Már megint nem hoztak magukkal névtáblát:

,,Üdvözlünk újra itthon csodálatos gyermekünk” felirattal.

De ezt is megbocsátottam nekik, mert anya táskájában akadt nekem egy baconnel-juhtúróval töltött lángos, ami olyan hatással volt rám, mint öt feles Zubrowka. Vidám voltam és elégedett, pont mint mikor öt hónappal ezelőtt, 2013. szeptember 29-én ugyanerről a helyről elindultam.

VÉGE

Remélem mindenki annyira élvezte a szicíliai és egyéb európai kalandjaimat, amennyire én szerettem azokat leírni. Ez a blog először tényleg csak a barátaim miatt indult, hogy ne érezze magát senki elfelejtve, tudja, épp merre járok a nagyvilágban, egészséges vagyok, nem fázom, van mit ennem blabla… Aztán mindenki személyes sértésnek vette, hogy vele nem osztom meg. Aminek mellesleg nagyon is örültem :) Hirtelen olyan helyekről is kezdtek rendszeres olvasóim lenni, mint Lengyelország, az USA vagy éppen Dánia. Nektek külön köszönöm az országhatáron átívelő motivációt!!

Iszonyatosan jól esett minden visszajelzés! Sokatokra nem is számítottam, hogy érdekel titeket a hablatyolásom a külföldi kalandokról.

Persze, be kell vallani, kicsit elhúztam a történetet, hiszen már lassan kilenc hónapja vagyok itthon. Túl sok volt az esemény, kevés az idő és néha még kevesebb ihlet, hogy lepötyögjem a klaviatúrán.

De amit elkezdek, azt be is fejezem, ahogy azt fentebb láthatjátok :)

Lehet még összeütök pár finom kalandokból álló rántottát, ha későbbiekben újra messze hívna a nagy folyó...