Támadnak a Kazamaták!

Péntek éjszaka a kanapén festegettem a lábujjkörmeimet, mikor egy részeg szerelmespár szenvedélyes veszekedése hallatszódott az utcafrontról. A szerelmesek bódulatukban zaklatottságukat nem leplezve adtak hangot intim problémáiknak, őszintén megosztva ezt a hetedik kerület szundító lakosaival.
A spicces hölgy fél órán keresztül próbálta rábírni párját, hogy elmondása szerint ,,Takarodjon a fenébe”, de észérvek híján kedvesét nem tudta meggyőzni az eltakarodás indokoltságáról, így párbeszédük hosszasan elhúzódott. A veszekedésbe egy illedelmes szomszéd is kivette a részét, aki azt tanácsolta a szerelmespárnak, mi lenne, ha együtt tennék meg a kívánt eltakarodást a ház elől, nyugalmas éjszakát biztosítva a fáradt lakosoknak. A környék lenyugodott. 

Akkor ráfújtam a megszáradt lakkra, behúztam az utazótáskám cipzárját, és útnak indultam.

Az útiterv pár nappal ezelőtt fogalmazódott meg igen rövid idő leforgása alatt két egyszerűen eldöntendő kérdés eredményeképp:

- Szia Anna! Hogy vagy mostanság? – szólt a telefonba réges-régi barátom lendületesen. Ezer éve nem hallottam már a hangját.

- Megvagyok. – feleltem hervadtan.

- Ja, hallom. Figyelj, azt akartam kérdezni, hogy… Brnoba vagy Prágába menjünk el a hétvégén?

Hm… Érdekes kérdés. Hogy meglepetésként ért-e? Nem.  

Mérlegelni kezdtem magamban. Itt tengődjek a hétköznapok áporodott mocsarában? Vagy felvegyem a kalandorcsizmát (avagy nyárra való tekintettel kalandorpapucsot), és szívjak egy kis friss levegőt cseh testvéreimnél? 

Számolni kezdtem a költségvetést, ám hamar rájöttem, az sose ment nekem. Elővettem a számológépet. Akkor megállapítottam, hogy nem csak egyszerűen csóró vagyok, hanem kimondottan szegény. Ez még jobban elszomorított. És mit csinál az ember, ha szomorú?

Egyszerű. Elmegy Brnoba!

Mondhatni hosszabb ideig tartott bepötyögni a klaviatúrán a bankkártyám számát, mint mindezt eldönteni.
Így esett, hogy szombat hajnalban elindultam Csehországba. Az út kellemesen zötyögősen telt, négy óra és két országhatár hamar elröppent. Az úton Hamdy, egy egyiptomi cserediák szórakoztatott, aki könyörtelenül hangot adott véleményének, miszerint életem legrosszabb döntése volt, amiért nem Prágát választottam úti célként:

-          Ha rám hallgatsz, nem szállsz le! Brnoban az égvilágon semmi nincs… leszámítva 50 felettébb izgalmas római katolikus templomot. – nézett rám lesajnálón.

Gondoltam csak leszállok. Hadd lássuk azokat a templomokat! Mama legalább örülni fog neki.

A vasútállomáson már ott várt Psemek, lengyel barátom, aki Krakkó felől érkezett. Anyakönyvezett lengyel nevét természetesen fonetikusan írom, megóvva kedves olvasóimat egy enyhe agyérgörcstől, hiszen eredeti formájában kibetűzni olyan lenne, mint három sör után gyorsan elhadarni, hogy ,,Mit sütsz kis szűcs”). 
Psemek egy igazi bomba volt (nem atom, nem hidrogén, csak színtiszta energia). Egymagában fedezni tudta volna egy dél-alföldi mezőváros féléves áramellátását. Néha arra gondolok, titkos küldetést szánt magának, miszerint szeretne minél több embert megnevettetni ezen a planétán, és erről talán még listát is vezet. Én már biztos rajta vagyok. 
Szinte azóta nem láttam, hogy Portugáliában egy abszolúte gyárhibás képeslapnak és bal könyökömnek köszönhetően a portói sürgősségin kötöttünk ki. A felállított diagnózis szerint: a fiatal férfi szemébe belefúródott egy Palácio de Bolsa tőzsdepalotát ábrázoló posztkárd. Így kirándulásunk utolsó napjaiban csak fele annyit látott Nyugat-Európából, mint én magam… de ez egy másik történet. 

Gyorsan megvizsgáltam. Hány ujjamat mutatom? Nevetgélni kezdett rajta, tehát már nem vak, és nem is haragszik. Ugráltunk egy kicsit örömünkben, hiszen ilyenkor illik az ilyen, s azzal a lendülettel nekivágtunk Brno hangulatos, kacskaringós utcáinak… azaz tettük volna ezt, ha mi nem a posztszovjet gettóban foglaltunk volna szállást a város szélén. 

A hostelhez tartó úton lengyel barátom felnézett egy tíz emeletes panelházra, és feltette a fejemben motoszkáló kérdést:

-          Anna, holnap nem megyünk el inkább Prágába?

Kettőnk között az a különbség, hogy míg bennem csak motoszkálnak a dolgok, addigra ő már meg is valósítja azokat. Megegyeztünk egy ,,meglátjukban”, és értéktárgyaink biztonságba helyezése után elindultunk felfedezni Brno kincseit. Kincsek alatt értem a várat és a cseh sörkészleteket.

Brno vára a Špilberk, németesen Spielberg vár. Bár akármilyen alaposan néztünk is körül, Stevennel nem sikerült találkoznunk… E.T. sem talált haza… Tom Cruise nem osztotta meg velünk különvéleményét… pedig még Ryan közlegényt is megmentettük volna, ha erre jár… (befejeztem :).

Felfelé menetelve elénk tárult a város felújított lakótelepe színesre pingált kockaházaival, a messzi távolban felállított ipari park kéményeiből pedig kecsesen füst szállingózott. A vár ugyancsak különleges volt. Voltak falai és tornyai.

Pár körséta után – feltöltődve az idilli panorámával – úgy döntöttünk beáldozunk pár koronát és befizetünk a kazamatára. Habár akkor még halvány lila gőzöm nem volt róla, pontosan mi is az a kazamata. Első hallásra azt feltételeztem, valami egzotikus kiállításról lehet szó, ami a  Yakuzákhoz hasonló ősi japán bűnszervezet működését tárja fel a lelkes látogatónak. Mint kiderült a kazamata föld alatti pincerendszert és börtönt takar, ergo semmi köze távol-keleti bandaháborúhoz. Azért benéztünk.  
A jegyvásárlásnál diákoknak álcáztuk magunkat, hiszen mindezzel fejenként 30 cseh koronát spóroltunk. Ez a gyakorlatban úgy nézett ki, hogy térdünket behajlítva vigyorogtunk a jegyárus nénire, mint két retardált tejbetök. Nagyon büszkén viseltük a könnyen jött sikert, miközben a jegyárus néni szánakozva bámult utánunk. Talán csak azért, mert ő már járt a kazamatában. A várbörtön 126. cellája után biztossá is vált a sejtésem. A kazamatában véletlenszerűen futhattál össze - véleményem szerint - Madam Tussauds-ból leselejtezett, már leáldozott csillagú celeb-viaszfigurákkal, míg más cellákban középkori műanyaglavórokban gyűjtögették a plafonról lecsöpögő esővizet. Felejthetetlen élmény!
Az igazi meglepetést mégis Celine Dieon okozta, avagy a My Heart Will Go On harangjáték a belső udvaron.  Psemekkel elszorult szívvel hallgattuk a Titanic dallamait egészen az utolsó csilingelő csengettyűig, mikor egymásra néztünk, és mindketten tudtuk, nagyon gyorsan innunk kell erre egy sört.

Az óvárosban kacskaringóztunk egy darabig, a lengyel elmondása szerint direkt, szerintem pedig szimplán eltévedtünk, bár ő soha nem lett volna hajlandó beismerni. 

Napunk katarzisaként eljutottunk egy igazi brnoi kis sarki kocsmába. A pultos csehül beszélt hozzánk, mi angolul válaszoltunk, és csehül éreztük magunkat, amiért ekkora erőfeszítésbe telik megkapni azt a szerfelett gusztusos korsó barna sört, mert kiszolgálónk – felvágva két szavas magyar tudásával – mindenre azt válaszolta, hogy ,,nem tudom”. 
- Két sört kérek szépen - könyörögtem.
- Nem tudom. Nem tudom! - és hangosan nevetett a sátáni cseh pultos bácsi. 

A kilátástalan helyzetet Psemek, a szláv nyelvcsalád képviselője mentette meg, mikor az asztalra csapott és lengyelül kijelentette, hogy: két sört ide! De most azonnal!

Izzadó korsóinkkal már csak az utcai járdaszegélyen jutott nekünk hely. Kinyújtottuk a lábunk, süttettük magunkat az augusztusi napsütésben, és elmeséltük egymásnak mi is történt velünk az utóbbi két évben. Sehol nem lett volna jobb helyünk, mint azon a járdaszegélyen!

-          Figyelj csak Psemek - fordultam felé - szerintem tényleg el kéne mennünk Prágába!

Hiszen olykor jól jön egy barát, aki emlékeztet rá, te nem csak egy turista vagy, hanem egy kissé berozsdásodott utazó.