A visegrádi négyek meg a Black Keys

A számból egy frissen sült virslis kifli lógott ki, köszöntve a brno-i reggelt. Velem szemben Psemek fogyasztotta a második doboz banános joghurtját, fittyet hányva minden veszélyre, mely ennek következtében az eljövendő négy órában várhat rá az autópálya kellős közepén. Mindig is vakmerő volt a fiú, meg kell hagyni.
Egy kimondhatatlan nevű cseh utca és egy másik kimondhatatlan nevű cseh utca sarkán ácsorogtunk a brno-i gettóban. A sofőrünket vártuk, aki elfuvaroz minket Prága városába. Nem azért fogadtunk külön kocsit, mert váratlanul nyertes lottószelvényt találtunk, vagy az éjszaka folyamán elhunyt milliomos nagynénénk ránk hagyta minden ingóságát. Ha így lett volna, nem egy kimondhatatlan nevű utcasarkon falom be a péksüteményemet. Akkor olyat választottam volna, aminek ki tudom ejteni a nevét.

Lényeg a lényeg, a varázslatos internet BlaBlaCar szolgáltatását vettük igénybe, melyet olcsóbbnak hittünk, mint a jól bevált vonatközlekedést. Utólag kiderült, hogy alaposan bebuktuk, sebaj! Az ember a hibáiból tanul, akárcsak Psemek a banános joghurtból. 

Kedves sofőrünk, becsületes nevén ,,Csak a Jó Isten Tudja Már, Nevezzük Csak Jurijnak” nem sokkal később megérkezett öccsével, ,,Jurij Juniorral” és elindultunk Prágába. Útitársainkról hamar kiderült, hogy szlovákok, így gyorsan politikai párbeszédbe keveredtünk miniszterelnökeink jobboldaliságáról. Mindezt nem konstatálnám nyíltan, hiszen nem szeretném, ha éjjel leparkolna a ház előtt egy fekete autó esetleges negatívnak elkönyvelt politikai megnyilvánulásaim miatt. Tehát éljenek a visegrádi négyek!

,,Csak a Jó Isten Tudja Már, Nevezzük Csak Jurijnak” és kisebbik Jurij mellé bepréselődtünk a teletömött autóba. Szlovákságuk mellett az is kiderült, Dániába tartanak édestestvérükhöz tejfakasztó buliba, kinek nevére – ha hungarocel darabokat dörzsölgetnének egymáshoz a fülem mellett – se emlékeznék. A nemzetiségi sokszínűség ott ért véget, mikor udvariasan megkérdezték, gond lenne-e nekünk, ha Brno és Prága között tennénk egy húslevesnyi kitérőt, hogy meglátogassák cseh nagymamájukat egy vasárnapi ebédre. Psemekkel soha nem voltunk a húslevesnyi véletlenszerű kitérők elrontói, így rábólintottunk. A Black Keys dobhártyaszaggató dallamait hallgatva elautóztunk a rejtélyes cseh falucskába, Třebíč-be (ejtsd: Trebícs. Bár gondolom mindenki elsőre helyesen olvasta ki...).

Mamához sajnos nem voltunk hivatalosak, pedig annyira bíztunk egy falat húslevesben, vagy legalább egy jól megkomponált túrós buktában. Helyette másfél órás szabadprogramot kaptunk, ami több volt mint a semmi! Elindultunk felfedezni ezt az aprócska kis Bermuda-háromszöget, ahova más körülmények között soha nem jutottunk volna el.

A város fele rajta volt az UNESCO listán. Világörökség-mániás Daria barátnőm sírógörcsöt kapott volna örömében. Én egy fokkal visszafogottabban örültem, minden UNESCO-táblánál elismerően hümmögtem egyet.

Elindultunk felfelé a folyóparton a Polanka strand irányába, melynek biztos vagyok benne, hogy szegről-végről köze lehet egy bizonyos libanoni felmenőkkel rendelkező kanadai énekeshez.

A parton hidat, kompot, majd végső elkeseredésünkben ladikost kerestünk, aki átvisz minket a túlpartra. Végül egy piros biciklis kislány nyomába eredtünk, aki elmondása szerint a zsidó negyed felé tartott. Hála neki szerencsésen átkeltünk a hídon. Giovanni olasz fagyizója előtt letámasztotta piros biciklijét, és karjával egy szőlőlugas felé mutatta utunkat. A lugasba érve idős bácsik anekdotázásába botlottunk, akik a szőlőtőkék közti sörkertekben hűsölve töltötték a vasárnap délutánt. A lugas labirintusából kikeveredve egy macskaköves utcán kötöttünk ki, mely felfelé vitt a Szent Procopius-bazilikához. Várható volt, hogy a bazilikába be kell fizetnünk, köszönhetően lengyel barátom vallásos neveltetésének. Mióta lengyelekkel barátkoztam külföldi útjaim során, megtanultam az alapszabályokat. Ha velük kalandozom:

• Mindig meg kell tekintenünk minimum három templomot (lehetőleg katolikus legyen)
• Fel kell mennünk a város legmagasabb pontjára a szép kilátásért
• Főbb étkezések előtt fél órával venni kell valami kisebb ételt, amit betömve kibírják evésig
• II. János Pál pedig lengyel volt (tök mindegy mi a téma, mindig előjön a pápa)

A kedvetlen cseh hölgyemény a jegypénztárnál nyomtatta a belépéshez szükséges diákjegyeinket, mikor Csak a Jó Isten Tudja Már, Nevezzük Csak Jurijnak hívott telefonon, hogy a húsleves lecsúszott, mama megnyugodott, indulhatunk. Megkönnyebbülésünkre kezünkbe nyomtak két öklömnyni méretű túrós buktát, melyet fél pislantás alatt elpusztítottunk, és két személyes óvodáscsoportunk megkezdte a nyálcsorgató délutáni alvást.

Mikor legközelebb kinyitottam a szemem, Prága külvárosában kacskaringóztunk. Csókot dobtunk mindkét Jurijnak és elfoglaltuk a szállásunkat, a 4 csillagos szállodát. Teljesen komolyan. Egy, kettő, három, négy csillag díszelgett az oldalán, a hallban pedig egy zongorista Mozartot játszott. Alulöltözötten, fáradtan, de mindenekelőtt büszkén becsekkoltunk.

-     Anna, szerintem legközelebb is last minute-ben foglaljunk 4 csillagos szállodát 20 euróért.

-     Valóban jobb döntés volt, mint a 10 személyes diákszálló 15-ért. – válaszoltam.

-     Majd eggyel kevesebb sört iszunk. – kompenzálta az öt eurónyi költségvetéshiányt.

Mit érdemes megnézni Prágában, ha teljesen véletlenül odakeveredsz, és szűk másfél napod van mindenre?

Jó kérdés! Az útikönyvem csak fokozta a frusztrációm, mivel 200 oldala Csehország nevezetességei közül csak Prágáról szólt.

-   Károly híd, vár, sör… Beiktathatunk közben egy waffelt is. Induljunk. – adta ki a parancsot Psemek, s megkönnyebbülve becsuktam az útikönyvet.

A Károly hídon régi motorosokból összeállt együttessel találkoztunk, mely stílusosan a Bridge Band névre hallgatott. Fantasztikusak voltak az öregek! Khm… Akarom mondani, régi motorosok. Különösen a sámlin ücsörgő bácsi lopta be magát a szívembe, aki szerintem egy nagyobb típusú sajtreszelőn játszott.

Tisztességesen körbejártuk a várat, megcsodáltunk minden templomot (természetesen idő hiányában szigorúan csak kívülről, ezzel kisebb konfliktusba kerülve a vallásos neveltetésű lengyel barátommal), barangoltunk a ,,prágai Margit-szigeten”, sétáltunk az óvárosban, majd a nap megkoronázásaként befaltunk egy csodás fogást, ami valamiféle cseh gulyásféleség. Természetesen a magyar pörkölttel nem ér fel (már úgy értem, amit Mama csinál), de ettől függetlenül elég könnyedén lecsúszott.

A nap végén leballagtunk a Moldva partra és vettünk egy izzadó, habzó, mennyei korsó sört. A parton heverésztünk, bámultuk a vizet. Egyszer csak megérkezett a partra otthonkájában egy idős néni, aki egy fekete szemeteszsákot vonszolt maga után. A szépkort megélt hölgyemény nem nyilvános környezetszennyezésbe kezdett, csak a vízen úszkáló hattyúknak nejlonputtonnyal jött a Mikulás. Zsákjába nyúlva kenyeret vett elő, és azt dobálta a madaraknak. Mire feleszméltem, Psemek már az öreg nénivel beszélgetett valamilyen cseh-lengyel hibrid nyelven, de annyit testbeszédéből megértettem, épp szikkadt kenyeret kunyerált tőle. Gyorsan meggyőzte az idős hölgyet, és megosztott velem fél kiló hősiesen szerzett állott kenyerét. Meghitt pillanat volt.

Ahogy etettem ezeket a gyönyörű – bár valójában felettébb agresszív – szárnyasokat, azt gondoltam, bárcsak itt maradhatnék még egy darabig hattyúkat etetni, bárcsak itt maradhatnék még egy darabig Prága városában. Oda akartam menni a nénihez pár szelet kiszikkadt kenyérért, csakhogy hűlt helyét találtam.

Kevés volt az a vekni kenyér, ahogy nem volt elég az a másfél nap Prágára sem :)