A szigetem, Szicília

Fáradtan, koszosan, mérgesen, de megérkeztem a szigetre. Az ÉN szigetemre. A rövid története utazásomnak ma hajnali fél 2-kor kezdődött, miután fél 1-kor beestem az ágyba. (Hosszú idő egy fél életet, amik ruhák, cipők és ékszerek töltenek ki, egy bőröndbe belesűríteni. A többi cucc már csak részletkérdés volt… Mit nekem algopirin?)

A reptéren lemérve a csomagokat büszkeség fogott el magam iránt (és persze Nórikának is jár egy hatalmas pukedli), hogy az évek megtanítottak a pakolás művészetére: 23.1 kg-os bőröndömmel, alig súrolva a súlykorlátot juthattam fel a 6:35-ös római gépre. A kalandor csizmámat sajnos otthon kellett hagynom, így nem teljes biztonságban, de a tudattal, hogy a táskámban van egy napra való élelem, indultam neki az egzotikus ferihegyi terminálnak. Rómáig gondok nélkül eljutottam, egyszer sem zuhantunk le. Az átszállásnál a szicíliai Cataniába azonban kifogtam magam mellé két fancsali képű magyart, akiket kifejezetten irritálta, hogy izgatott és kedves vagyok. Az ilyen típusú embereknél egyszerűen felvidít a helyzet, mikor kiboríthatom a kedvességemmel. Érzem rajta, hogy az életben maradáshoz sincsen kedve, főleg nem hozzám és a barátságos közeledésemhez, de ennek ellenére csak fokozom, amitől teljesen kiborulnak, mert magukon kívül semmire nem kíváncsiak.

Cataniában a leszállás után elhagytam a kedves párt és a buszmegállóba siettem, ahonnan a vasútállomásra mentem volna, de egyszer csak megláttam egy nagy piros buszt villogó feliratokkal, amin az állt, h ’Messina’. Odarohantam rövid kis lábaimmal (+laptop+kézipoggyász+23 kg-nyi életemet tartalmazó bőrönd) kinyögtem olaszul hogy:,,Messina? Biglietto?”, a sofőr 20 méterrel arrébb mutatott, tehát tovább ,,rohantam” abba az irányba, megvettem a jegyet, vissza a buszhoz, mire azonban betette a csomagjaimat és kérte a jegyemet kezelésre már nem találtam meg a bigliettot, mert valószínűleg elhagytam… Vissza a trafikhoz, több kör kérlelés szépen, kérlelés csúnyán, és haragos nézésem ellenére sem adtak ingyen jegyet, majd elkezdett csukódni a busz ajtaja a távolban, aminek az aljában már bent voltak a csomagok, így a trafikos Luigi kezébe adtam az újabb jegy árát és 2 percen belül a buszon voltam. Haragudtam magamra, mint a fene, hogy hogy lehetek ilyen kis felelőtlen, csak szórom itt a pénzt, de aztán jobbra fordítottam a fejem és megláttam a tengerpartot. Mikor pedig meguntam a tájat, balra néztem, ahol meg az Etna vonta magára a nem kis figyelmet. Még soha nem láttam ilyen tájat, olyan zöld ez a sziget, tele leanderekkel és olajfákkal. Ezen kívül még sok az AlfaRomeo és a Mini Cooper is. Iszonyat fáradt voltam, de nem tudtam letenni a fejem, hogy aludjak. 

A messinai állomásra érve dobtam egy sms-t Carlo, az ESN-es srácnak, hogy itt vagyok, jöhet értem. Másfél óra múlva meg is érkezett. Dzsigolót vártam, nem azt kaptam. Délután sörözgettünk, mutatott pár albérletet majd mély diskurzusba kezdtünk a zombi apokalipszisről. Szerinte a világot csak így lehet megmenteni a teljes pusztulástól, ha eljönnek a zombik. Ja, ezek mellett még ki kéne irtani a kínaiakat mind egy szálig. Az ilyen megnyilvánulásain kívül és beleértve is nagyon szórakoztató. Megkérdezte nem-e akarok az ő lakásában lakni. Azt hiszem nemet mondok..
            Most elszenderedék… Holnap várost nézünk.