Marsala, a nyolcadik csoda

A dráma folytatódik. Felhúztuk a díszeteket az újabb felvonáshoz!

Helyszín: Marsala, egy furgon hátulja.

Szereplők: Daria, Maciek, Én magam, valamint Nero

Ha jellemezni szeretnénk új szereplőnket, akkor: élete delén járó lila szabadidőruhás Nero.

Nero nem volt szervkereskedő, nem azért rakott be minket Dariával a furgon rakodótérbe. Lila nadrágos Nero séf volt egy olasz étteremben (nem kínaiban, nem indiaiban, olaszban!). Általam felettébb díjazott hivatása mellett regisztrált profilja is volt couchsurfingen, s mi felajánlott kanapéját előszeretettel igénybe is vettük. Marsalában kiugrott elénk ételszállító autójával, hogy a pár csomag penne tésztával együtt hazaszállíthasson bennünket jövendőbeli otthonunkba. Ez az otthon csak három napig tartott, egy cseppet sem volt barátságos és semmiképpen sem meleg, de a miénk volt. Ha nem is szerettük, de elfogadtuk!

Nero a hétvégi házát ruházta ránk erre a pár napra, ahol javában zajlott a felújítás. A padló néhány helyen fel volt szedve, a bútorok a szoba közepén letakarva, a falakat pedig csinos overálos munkások mázolták fehérre. Elmondásuk szerint, ha pár órát szellőztetünk lefekvés előtt, nem fogunk semmilyen mérgezést kapni az éjszaka folyamán. Mivel lehetőségeink és bankszámlánk korlátozott volt, így mosolyogva igent mondtunk a nagylelkű felajánlásra.

Éjszakára leszedtük a bútorokról a fóliát, összekapartunk pár, a ház különböző pontjain rejtőzködő, hígítótól illatozó ágyneműhuzatot és kezdődhetett az éjjeli móka. Bár a klíma valóban mediterránabb volt, februárban itt sincs hatalmas kánikula. A bungalóhoz kulcsot nem kaptunk, így paranoiás félelmemben a bejárathoz támasztottam egy széket (ami nem kimondottan hatásos védelem egy éjjeli rablógyilkosság idején, de jobb ötletem nem akadt). Nem tehetek róla, igazán félős lánynak születtem, aki otthon háromszor megnézi, biztosan be van-e zárva az a főbejárat. Jelen esetben a szék jelenléte – ha nem is 100%-ban – de megnyugtatott és álomba tudtam merülni.

Reggel lépett működésbe igényesen előkészített csapdám. Arra nyitottam ki a szemem, hogy egy nagy lila folt akar bejutni a lakásba, aki hangosan káromkodik olaszul. Mikor feltettem a szemüvegem már azt is láttam, hogy Nero bukdácsol a székben.

Buongiorno! – fordult felénk szélesen mosolyogva.

Te meg mit keresel itt? – kérdeztem tőle a lehető legnagyobb jóindulatot álcázva az arcomon.

Nem értette, nem is baj. A katasztrófa már megtörtént! A napom akkor romlik el, ha valaki szánt szándékkal hangok kíséretében felébreszt, felráz, megkocogtatja a vállam, vagy esetleg beledugja az ujját a fülembe (megtörtént események alapján). A helyzetet tetézi, ha mindez a nap egy korai periódusában történik. Egyetlen anyukám tudja ezt a legjobban, aki már óvodában is olyan jól ismert. Nem ébresztett fel az a Szent! Mindig arra keltem, ahogy húzogatja rám a nadrágot és fonja a hajam. Minden tiszteletem érte! Az kaphat csak plusz pontot, aki gőzölgő nagy bögre kávét tart a kezében. De bögre nélkül – lehet az Teréz anya vagy egy csapat ENSZ békefenntartó – tizenhatféleképpen szeretnék maradandó testi károsodást okozni neki egy alumínium kanállal. Az agresszív reakcióm eltörpül a hiszti mellett, ami csak azután következik.  Biztos mindenkinek volt olyan, mikor a hőn áhított tamagocsi helyett egy gyöngyfűző készletet kapott ajándékba. És mi jön olyankor? HISZTI!

Na, én aznap gyöngyfűző készletet kaptam! Két dobozzal! Nero személyében. Ő nem hozott kávét és a hajamat sem fonta be. Tegnap elfelejtette megemlíteni, hogy a munkások reggel jönnek festeni. Na, gyerekek, talpra! Nagyon gyorsan menjünk a városba és passzoljatok egy lattét!

Marsala belvárosában már kezdtem csillapodni, miközben a reggeli banánomat majszoltam.

Milyen is ez a Marsala?

Leírhatnám a szerkezetét, a homokkőből épített katedrális alakját, a galambokkal teli utcácskáit. Jellemezhetném, mennyire tündéri, barátságos és abszolút olasz. De lehet üres fecsegésnek tűnne. Egy tipikus olasz város, mégis minden általam látott hely annyira más és különleges volt, főleg ezen az úton. Soha nem tudtam visszaadni, valójában milyenek voltak. Visszaolvasva korábbi posztokat, soha nem szerettem azokat a részeket. Mutatok képeket, amik segítenek. De van egy jobb ötletem: Menjetek el! :) Semmiképpen sem főszezonban, de nézzétek meg!

Amit viszont gyenge tájleíró képességem ellenére is meg fogok osztani veletek, az a salinas vidéke:

A salina magyarul sólepárlót jelent. Fogalmam sem volt addig az útig, hogyan is nézhet ki egy sólepárló. Daria ugyan minden erejével próbálta elmagyarázni, de vizuális képességeim hamar csődöt mondtak. Ez a terület kívül volt a városon, s mivel nem akartunk akár 2 eurót is buszjegyre költeni – ráadásul a buszközlekedés is a sofőrök aznapi hangulatához volt igazítva – úgy határoztuk stoppolunk.  Nem kellett sok idő az első lelkes megálló autósig. A kocsiban nem volt egyedül. Egy fiatal lány volt a sofőr, ott voltunk mi hárman, három fekete agárszerű keverék leghátul, egy kisebb termetű nyáladzó eb pedig a sofőrünk ölében.  Ezzel a népes vidám társasággal jutottunk egy a lepárlókig.

Napi bölcsesség: Csúnya kutya nincs, csak némelyik nem olyan fess és elegáns. Mindegyikben van valami megnyerő egyedi tulajdonság! Büdös a kis pofájuk, de az enyém is az lenne, ha több évig nem mosnék fogat.

Viszlát szőrhullató kedves élőlények! Hiányozni fogtok!

Ahogy kiszálltam a kocsiból megértettem miről is beszélt Daria, és azt is, miért istenítette ezt a helyet annyira nagyon. Bár nincs a hét csoda között és valóban csak egy mesterséges, ember által létrehozott képződmény, de ritkán teremt az ember saját magától ilyen meseszép csodát. A sólepárló hatalmas területen feküdt. Óriási kiásott medencéket töltöttek meg tengervízzel, melyeket földsávok választottak el egymástól, amik a szélmalmokhoz vezettek. Ezek kazettás rendszert alkottak, amik összeköttetésben voltak egymással. Szinte az egész területet be lehetett járni ezeken a földnyelveken. A gondot itt is az olasz szieszta okozta és a korlátozott beléptetési rendszer. Csak egy földútra lehetett belépni, ami egy malmocskához vezetett, de mindezt délután fél négyig. Bármennyi belépődíjat fizettem volna azért, hogy körbejárhassam ezt a felfoghatatlan képződményt, erre az arcomba tolták a chiuso, azaz zárva táblát. Ebbe nem lehetett belenyugodni! Ez a tiltott gyümölcs úgy lebegett előttem, mint egy belga csokisfánk rózsaszín cukordarával a tetején! Kellett! Értem kiáltott!

A kerítés mellett sétálgattunk, ha már odáig elmentünk. A helyzet az, hogy az ember addig keresi a kiskaput ahhoz, amit szenvedélyesen meg szeretne kapni, amíg rájön, teljesen reménytelen. Vagy amíg nem talál egy rést a kerítésen…

Hárman libasorban lépegettünk a szélmalomhoz vezető földsávon. Ahogy odaértünk, mustráltuk az épületet kívülről, belülről és – stílusosan erre az alkalomra vásárolt – Marsala vörösborunk dugója édesen pukkanó hanggal kiszökött a helyéről. Addig sok felettébb hasznos kifejezést tanultam meg lengyelül, úgy, mint zalotka (szempillagöndörítő), pępek (köldök) vagy éppen Do kuchni kobieto! (Mars a konyhába asszony!). Akkor a lengyel házaspár, mielőtt tudtam volna mit is jelent (bár ezzel néha vigyázni kell nagy társaságban) megtanította velem: Jestem szczęśliwy (Boldog vagyok)!

Mielőtt azt gondolnátok, csak kitalálom ezeket a magánhangzó nélküli ijesztő külsejű kifejezéseket, el kell mondjam, ezek tényleg léteznek! És döbbenet, de használják is őket!

Borozás után egy kicsit elvesztünk a sólepárló kazettáinak labirintusában, de sajnos a végén megtaláltuk a kijáratot. Ahol a szicíliai haragos tekintetű biztonsági őr már nem volt olyan eszeveszett boldog, mint ahogy mi. Valami betörésről és 30 eurós büntetésről hadovált, de nekünk akkor már nagyon kellett sietnünk, hiszen csak most következett a Nap egyik legnagyobb attrakciója. Igen, a Napé. Ideje volt lepihennie ezen a félteken, és a Föld másik oldalán folytatni a munkaidejét. Vannak ugye szép naplementék, fantasztikus naplementék, meg azok, amiket egy számodra fontos emberrel nézel végig, és van a naplemente Marsalában. Bár nincs az UNESCO Világörökségi listáján, csupán egy ipari célra létrehozott területen nap mint nap bekövetkező természeti jelenség. De ezek után valami  photoshoppolt Ryan Goslingnak kéne elvinnie az arizónai sivatagba lenyugvó napot nézni, hogy azt mondhassam: Elmegy.

Hazafelé mindenki feltűnően nyugodt volt, még az izgága Daria sem ontotta a szót. Erről nem lehet beszélni hangosan. Most mit mondasz?

Elbűvölő naplemente… Varázslatos naplemente… Csinatos kis naplemente… ? Inkább hallgass, az többet mond.

Nero lakhoz érve szembe találtuk magunkat még egy zárt kapuval. Kulcsot nem kaptunk az őrült császártól. Még egy kerítés ide vagy oda, kommandózzunk be a házba! Éppen Schwarzeneggert játszottam, (az volt a küldetésem, hogy bejussak a Fehér Házba és megmentsem az elnököt egy igazán veszélyes szélsőséges terroristacsoporttól) mikor a kerítés tetején állva az áramvonalas kommandós farmerem sírva szétszakadt rajtam.

 Nero, te prücsök! Mi lesz a holnapi meglepetés?