Csak mi és Trapani

Az előző alkalommal bevallom, kétségeim voltak. Hűséges követőimen kívül mennyi embert érdekelhet ennyi idő után az a nagy katyvasz, mely az agyamban születik és Emilió névre hallgató laptopom billentyűzetén keresztül jön világra? Aztán a szicíliai puzzle új darabjának premierjét követően éjfélkor rápillantottam a statisztikára. 178-an olvastátok el pár óra alatt hogyan stoppoltunk el Messinától Balestratéig. Azóta még egy páran :)

Rosszabb esetben csak rákattintottatok a linkre és meghallgattátok Karin Stanek Autostop című dalát, amit azóta sem sikerült elkergetni a fejetekből. Esetleg csak megnézegettétek a tengerpartos képeket. Még rosszabb esetben csak rákattintottatok a linkre és tovább mentetek a következő blogra.

Nem tudom, ez sok vagy kevés, de nekem épp elég motivációt adott, hogy újra leüljek Emilió elé. Mellé még egy bárgyú vigyort is eleresztettem, ahogy Bridget szokta.

Tehát ott tartottunk, hogy… Meghallgatunk egy The National számot, mert az mindig jót tesz a léleknek és a zenei ízlésnek. Aztán felvesszük bonyolult labirintusunkban tekergőző aranyfonalat.

A helyszín Trapani, egy olcsó kis lepukkant hostel, aminek első emeletén február 15-én békésen készülődtem. Kitártam a szoba egyetlen utcafrontra néző ablakának méregzöldre festett zsaluit, hogy napfényben is láthassak végre valamit Trapaniból. A kilátás és a kellemes meleg nyomban megalapozta hangulatomat, majd ebben a békében és harmóniában Disney hercegnőhöz illően énekeltem egy áriát a csiripelő madárkákkal, amit – mindenki megkönnyebbülésére – csak egy fehér inges utcaseprő hallgatott végig. Itt még a közmunkások is milyen jólöltözöttek…

Reggeli előadásom után nem sokkal vidám Daria kopogtatott az ajtómon, aki indulásra szólított fel.

Lássuk hát a várost!

Távozásunk után legszívesebben Mama féle extra cuppanós csókot nyomtam volna Maciek arcára, amiért perfekt olaszból, így a hostel tulajdonos meghatottságában – egy kis rábeszéléssel persze – jelentős összeget engedett szobáink árából. Ráadásnak még ,,reggeli kuponokat” is kaptunk, amit felhasználhattunk egy közeli kávézóban, a Moka Eftiben. Itt egy 2,5 kg-os újszülött méretű nutellás croassanttal töltöttem meg – több hónapos olasz tartózkodásom alatt – kérődzőkéhez hasonló négy gyomrom közül az egyiket.

Reggeli után a város egyik nevezetességét, a halpiacot akartuk megtalálni, ami a régi városrész egyik csücskében helyezkedett el, mindenki nagy meglepetésére a tengerparton! A lengyel Cica nagyon intelligens telefonjára telepített GPS-nek köszönhetően kikeveredtünk a várost körbevevő tengerparti sétányra, ami erősen emlékeztetett a siracusai párjára. A parton szorgalmas halászok végezték a munkájukat színes csónakjaikban, de ők voltak az egyedüli humanoidok akikkel az úton összefutottunk. Egyszerűen fantasztikus februárban turistáskodni ezen a vidéken! Ilyenkor annyira tisztán lát a felfedező. Nem állja útját egy Nikonját kattintgató kis japán, sem egy túrahátizsákos amerikai vagány. Csak te vagy ott és a nyers olasz városka, aminek minden kapualját és kutyák által levizelt utcasarkát tüzetesen és nyugodtan meg tudod vizsgálni.

egy parkban találtuk

Három személyes turistacsoportunk GPS nélkül kiszagolta merre is az a halpiac. Bár a piacos sajnos itt sem tartanak örökké. Mikorra délelőtt 11-kor odaértünk, csak tintahalakat és rákokat pakoló gumicsizmás urakkal találkoztunk. Pont arra maradt időnk, hogy illatozó portékáikat lefotózzuk. Daria még az egyik sármos 80 évet súroló szívtipróval is összebarátkozott.

A tér melletti kis boltban feltankoltunk isteni zöldhagymás olajbogyóból. Ami mellesleg egy tökéletes csemege arra az esetre, ha senkit sem akarsz felszedni egy Jate buliban. Így hármasunk bűzölögve elindult a kikötő felé, ahonnan a Castello della Colombaia-ba tartottunk.

Ahova nem jutottunk el.

Azt addig senki nem mondta nekünk, hogy ez az erődítmény a tenger közepén található és egyetlen híd sem köti össze a szárazfölddel. Ezért csak leültünk a kavicsos tengerpartra, hogy egy darabig farkasszemet nézzünk az erőddel. Jobb is, hogy nem jutottunk el oda éppen akkor. Így legalább van egy nyomós indokom visszatérni ebbe a nyugat-szicíliai kikötőbe.

Még aznap ránk várt egy rövidebb távú stop Marsaláig. Ehhez ki kellett sétálnunk a város széléig, hogy Vespákon kívül más robbanómotoros járművel is találkozhassunk. Négy kilométeres hátizsákos gyaloglás után délibábként lebegett előttünk a város határába épített bevásárlóközpont. Hasonló boldogság töltöthetett el, mint a francia idegenlégiósokat, mikor 3 napos gyaloglás után a Szaharában először pillantottak meg egy oázist. A mi oázisunkat Simply Marketnek hívták és életmentő élelmezési cikkeket találtunk a belsejében, amire minden utazónak nagy szüksége van. Teszem azt M&M’s, multivitaminos gyümölcslé hozzáadott C vitaminnal, csokis keksz és természetesen pár üveg szicíliai bor.

A kihívás még csak ezután kezdődött. Egy stoppos két legfontosabb kelléke a hüvelykujja és a kartonja. Nekünk pedig kartonból hiányunk volt. Egy nagyobb lakoma után, amit a bevásárlókocsik mellett a biciklitárolón fogyasztottunk el, elindult a karton felkutatása. Avatatlan szemnek úgy tűnt –nemes egyszerűséggel – kukázunk és papírt gyűjtünk, ami majd megvéd az éjjeli fagyoktól. Mit nem adtam volna egy szép formás barna porszívós dobozért. Az az egész utazásra elég lenne!   

Valahonnan összejött egy kisebb fecni, amire büszkén ráírhattuk az célunkat: Marsala

Az út mellett bandukolva vörösborral megnedvesítettük kiszáradt garatunkat, hogy élvezetesebbé tegyük a várakozást. Jobb oldalról kezdett megváltozni a táj. Nagy füves pusztaságok helyett sólepárlók tengervízzel megtöltött kazettái jelentek meg. Egy kis szélmalom is felbukkant balról, ami mellett ott felejtett sóhalmok hosszú sorokban hullámoztak.

-          Ez még csak a kezdet Anna. Majd meglátod mi vár ránk Marsalában! – kezdett bele Daria a Marsaláról szóló idegenvezetésbe…

Nagy nehezen megállt nekünk egy szilvakék Fiat, benne pedig egy napbarnított olasz mosolygott ránk, aki hosszú haját copfba kötötte. Fabió búvároktató volt és elmondása szerint sihederkorában még egy erre tévedt magyar lányba is beleszeretett. A neve már nem ugrott be neki. Ezek a heves és mély érzésű olasz dzsigolók… Félúton meg kellett válnunk tőle, mert nem Marsalába vitt az útja. A semmi közepén szálltunk ki. Újabb várakozásba és még egy üveg borba kezdtünk bele. Az első megálló autós felajánlotta, hogy teljesen önzetlenül fejenként 20 euróért elvisz minket a célunkig. Akkor megszólaltam magyarul és kis eufemizmussal a következőket mondtam neki: a mocsaröcsögei hétszázát neked, meg az összes szőlőtaposó bajszos ősödnek, hogy a 3 eurós bort fogyasztó szakadt tornacipős szerencsétleneken akarsz hasznot húzni! Inkább alszok a természet lágy ölén és kartonokkal takarózok, minthogy lássam az önelégült Daniel Cleaver mosolyt a szád sarkában!

Nem mentünk velük.

Hamarosan megállt nekünk egy Range Rover, aminek sofőrje ingyen és bérmentve elszállított minket Marsala főteréig.