Ankarába mentem, majd jövök - Első jelentés

Az agyam zsibbadtan próbálja feldolgozni az utóbbi két napban történt eseményeket. Mintha csak egy hangyacsalád fészkelte volna be magát a kérgekbe, s éppen teljes átalakítást végeznének a belső tereken. Valószínű a hangyáknak köszönhető az is, hogy Shygyst hallgatok nagy mennyiségben. Régi és új slágereket felváltva.

Miért van az, hogy J.D. (tisztes magyar nevén Csordás Levente) egy fikarcnyit sem változott?

Mellesleg egy eredeti ankarai ágyon ülök. Ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor két egymásra fektetett matrac a kis vackom, ami eredetileg tegnap még három volt. Nem akartam játszani a borsószem hercegkisasszonyt, leredukáltam a rétegeket. Mikor először hajtottam nyugovóra a fejem, értettem meg a harmadik matrac funkcióját. A falon szemmagasságban röhögött rám egy kakifolt. Rendben, elismerem: valószínűleg fizikai lehetetlenség lenne ilyen pozícióban bármilyen ember általi placsnit alkotni. Ahogy tovább néztem, tisztán körvonalazódott egy anakonda (avagy levegőkígyó :) ), ami vérszomjasan csap le áldozatára. Mára már igazán jóba lettünk az anakondámmal. Most is itt várszomjaskodik mellettem.

Akár egy Miró kép is lehetne

Szóval Ankarában vagyok. Ez nekem is közel akkora meglepetés, mint mondjuk… annak, aki nem tudta, hogy ide jövök. Pár héttel ezelőtt beadtam a jelentkezésemet egy rövid távú EVS-re, ide, a csudás török fővárosba (ami mások elmondása szerint nem is olyan csudás. Ámbár ki tudja. A városok manapság okoznak nekem meglepetéseket). Húsz perc sem telt bele, s visszaírtak: 

,,Te kellesz nekünk! Welcome on board!”

Gondoltam nincs mit tenni, Ankarába kell költöznöm két hónapra. A sors akarja így, neki pedig nem merek nemet mondani. Addig számításba jött már Málta, valamint Lengyelország is. Igazából mindkét országban megvolt már a helyem, s csak a szerződés utolsó lapja várta, hogy megtiszteljem aláírásommal. Valamilyen furcsa, kifürkészhetetlen – rossz avagy jó – döntések folyamatának végeredménye, hogy egy ankarai ágyon ülök, s nem egy lengyel derékaljon. Bár szentül hiszem, minden fejrándításomnak, és helyeslő bólintásomnak megvan az oka, s utazásom végeredménye, hogy nagyon boldog Anna leszek. Hiszem ezt, mert menthetetlenül pozitív szemléletű és naiv vagyok. Másrészt hiszek ebben, mert így a legegyszerűbb. Feltöltött akkumulátoraim felesleges használata lenne azon filozofálni, mi lett volna HA.

,,Ha elérem azt a buszt… ha balra fordulok a Mura utca végén… ha megeszem az utolsó szelet tortát… ha igent mondok arra a meghívásra…”

Na, kezdjük az elején:

Egy észak-olaszországi/magyarországi kitérővel felszálltam arra a bizonyos ankarai járatra. Észak-Olaszországról később közkívánatra. Nem lesz unalmas, ígérhetem. Elöljáróban a történet tartalmaz egy perverz olasz vendéglátót, egy hegyi balesetet, valamint szuvenírként hazahozott plusz két kilót. Nem bőröndben, testileg.

Még a repülőtéren, amit manapság ideiglenes lakcímként is bejegyeztethetnék a lakcímkártyámon bűvészi ügyességgel sikerült eltüntetnem azt a négy kilogramm felesleget, amit nagy feladott poggyászom tartalmazott. Bűvésztitkokat nem adunk ki, legyen annyi elég, hogy két rúd kolbász, egy 10 darabos feles pohár készlet, s két pár balerinacipő utazott a kézitáskámban. Jó kis kompánia voltunk. Az ankarai járat valójában isztambuli volt, mivel a török fővárosba, ha akarnál sem tudnál közvetlenül eljutni. Maximum gyalog. Google szerint tizennégy, plusz-mínusz egy-két napot kéne rászánni.

Társaságom a Pegasus volt. Nem a giccsesen ábrázolt fehér-szárnyas paripa. Bár, ha másik oldalról nézzük, akkor fehér, szárnya is van, emellett giccses is, mivel egy török légitársaságról beszélünk. De térjünk vissza a földre, hogy azzal a lendülettel a levegőbe is emelkedhessünk. Mellettem egy rózsaillatú török néni ült. Azt a rózsát sajnos a kertész túlöntözte, fonnyadásnak indult, gyökerestől kitépték, ráhelyezték a rothadó avarrétegre, s három nap csendes bomlás után mellém ült le a 32B számozású ülésre. Árasztott aromáit saját maga is megneszelhette, ugyanis retiküljéből illatosított kendőt vett elő, s karjait levegőbe emelve megtisztogatta hónának legalját.

Törökországba megyek – nyugtáztam magamban a tényt – hozzá kell szoknom a meglepetésekhez.

Alig telt el pár perc a felszállás után, mikor a csinos stewardok és stewardessek elkezdték árulni aranyért, gyémántért a trolikocsijukra felhalmozott elemózsiát és egyéb frissítő nedűket. Szűk költségvetésem miatt csak sóvárogva néztem utánuk, ahogy az orrom elé tolt magvas zsemlére lettem figyelmes. Jobbra néztem, ahol Török Rózsa és ártatlan tekintetű férjeura mosolygott rám vissza. Három zsemléjük volt. Az egyiket nekem adták.

Törökországba megyek – nyugtáztam magamban – hozzá kell szoknom a jólelkű emberekhez.

Az Egerek és emberek harmincnegyedik oldalára érve megkezdtük a leszállást Isztambulba, egy hős hölgyemény nevét viselő repülőtérre, a Sabiha Gökcenre. Sabiha nem volt más, mint a világ első női berepülőpilótája. Csak, hogy tetézzem a karrierista török nők listáját, el kell azt is mondani, hogy Törökországnak (kis hazánkat és egyéb nyugati nemzeteket megelőzve) még női miniszterelnöke is volt Tansu Ciller személyében.

Isztambulban hip-hop eltelt az a fantasztikus három óra, s hat különböző testemre permetezett méregdrága Duty Frees parfüm felhőjében elértem a csatlakozást. Felszállásunk hosszabb volt, mint a levegőben töltött idő. Töprengve rágcsálgattam bevándorló Jonagold almámat. Magamban még egyszer átgondoltam: biztos akarom én ezt?

Nem, nem az almát. Azt nagyon is akartam az utolsó lerágható kis cafatig.

Ankarát… Azt akarom?

A konklúzió a következő volt: Most már tök mindegy. Landoltunk.

.

Munkáról, EVS-ről, városról, rég nem látott barátokról később szólok J