Barcelona - Senior Gaudi, Sangria és más mesék

,,Az élet rövid. Az élet unalmas. Tele van fájdalommal. De most itt a lehetőség valami különlegesre.”

                                                                                Juan Antonio Gonzalo - Vicky Cristina Barcelona

2015 júniusában, a Szenvedélyek világnapján történt. Hajnali négyet kongatott a toronyóra. Kovács Sándor kétgyermekes taxisofőr hazafelé indult a munkából, s a másnapi BL meccsre gondolt, amit egy áramvonalas, izzadó Borsodival a kezében fog végignézni. Merengéséből Morzsa, a tacskó-westie felmenőkkel büszkélkedő eb zökkentette ki, aki egy formás kis szuka után loholt át az úttesten, aki pedig egy lassan cammogó kukásautót követett. A kukásautó megállt a piros lámpánál, s a sofőr nagyot szippantott a két ujja közt füstölgő Philip Morrisba, majd kihamuzott a lehúzott kocsiablakon. Ekkor lépett a színre Cápa, becsületes nevén Kemény Szilárd. Úgy csapott le áldozatára, ahogy azt a vérszomjas kopoltyúsok szokták, amiről a nevét is kapta. Odasomfordált a kukásautóhoz, és rutinosan begyakorolt mozdulattal csúsztatta ki a sofőr kezéből a cigarettát. Cápa tíz éve élt az utcán, s leleményességének köszönhetően, ez alatt az idő alatt egyszer sem kényszerült rá, hogy leszokjon a dohányzásról. Gyorsan elpöfékelte a kincset, s nem telt bele pár pillanatba, hogy lecsapjon a következő zsákmányra:

- Kisasszony, milyen szépnek tetszik lenni így hajnalhasadtával. Nem szánna meg egy kis apróval?

- Sajnálom, de csak euró van nálam. – válaszoltam neki együttérzően.  

Abban a pillanatban valóban sajnáltam is. Drága anyukám szavai visszhangzottak a fejemben, aki mindig meglepő helyeken még meglepőbb embereket próbál jóindulatával megmenteni.   

- Na, Anna, hadd adjak neki pénzt! Le kell tudni mára a jócselekedetünket!

Jelentette ki anya Hurghadában a bazár közepén, miközben két utcával arrébb a Muzulmán Testvériség aktivistái vonultak fel, mert éppen polgárháború dúlt az országban. De ez egy másik történet.

Majd segítek a helyieken, ha megérkeztünk. – gondoltam magamban. S milyen jól gondoltam.

Döntésemet tündéri útitársam érkezése nyomatékosította. Megérkezett Annamari. Ennek a lánynak a mosolya a védjegye, és nem is tudnám őt mélabús ábrázattal elképzelni. Felidézném első komolyabb beszélgetésünket az útról:

-          Ó, Annamari, én úgy elmennék… a városba, melyet még nem nevezünk nevén…

-          És, mikor megyünk? – vigyorgott vissza rám.

Másnap kinyomtattuk a repjegyeinket.

Így esett, hogy Annamari és Anna együtt indult el megtalálni, ki-ki a maga Juan Antonio Gonzaloját, szabadságát, napfényét, avagy sangriás poharát. Legyen bármi is, amit kerestek, a végén szerelembe estek.

Ki is ez a rejtélyes fiatalember? A neve:

Barcelona

Az én szerelmemnek másfél milliós populációja van, hét tengerparti strandja, 11 metróvonala, és minden utca sarkán akad egy jóvágású Antonio Banderas gitárral a kezében. Ő Észak-Spanyolország egén a csillag és egyben Katalónia fővárosa.  A Pireneusoktól délre fekszik a tengerparton. Utóbbi hegyvonulatról nekem mindig a pireneusi fánk jut eszembe, s pillanatnyilag is lelki szemeim előtt lebeg egy puha tésztájú, porcukrozott lánchegység. De a fánkokról majd később.

Barcelona egy igen kifinomult úriember, és egy igen előkelő kikötőváros. Temperamentumából adódóan hó nem sokat esik errefelé. Leginkább soha.

Itt látta meg a napvilágot Joan Miró, kiről a legmélyebb benyomást a Pipacsok tánca című kép adta tinédzserkorom hajnalán a Szépművészeti Múzeumban. Akkor konstatáltam magamban először: Miró ezzel engem fel akar b..osszantani.

Miért? Három pötty járja a csárdást egy bazinagy vásznon. Ezért.

A városban tanult és alkotott egy ideig a jó öreg Picasso is. Végül, de nem utolsó sorban ne felejtsük el megemlíteni Antoni Gaudit, aki itt teremtette meg a Sagrada Familiát, ami mára Barcelona szimbólumává vált.

Ahogy leszállt a gépünk, megcsapott a katalán város illata, mert neki bizony illata van! Nem tudom, hogy a tenger, a fák, a történelem, a várva várt szabadság, esetleg – még a vártnál is – közvetlenebb és melegszívűbb emberek, vagy éppen ezeknek az elegye adta ezt az aromát, amit még most is az orromban érzek, ha rá gondolok.

A szállásunk a Sagrada Familiától két tisztességesebb köpésre volt, és OLE Hostel névre hallgatott. Feltételezem, alapítója lehetett egy flamenco táncos, avagy egy torreádor. Esetleg tulajdonosa – figyelembe véve a gyarló turistákat – igyekezett minél egyszerűbb, megjegyezhetőbb nevet találni a feledés elkerülése végett. A nevet Annamarival mi is megjegyeztük, de a hazajutással nyaralásunk több mint feléig akadtak nehézségeink.

Egy egyszerű illusztrációval szeretném érzékeltetni hiányosságainkat a tájékozódásban. Aztán mindenki kedvére pontozhat minket egy 1-10-es skálán, mennyire reménytelenek vagyunk.
A kék csillag jelöli az éttermet, ahol vacsoráztunk. A piros a lakhelyünket. A zöld pedig, ahogy hazasétáltunk.

Az Olé hostel tízágyas menekültszállásán foglaltunk két ágyat ,,jó lesz az nekünk, a pénzünket költsük inkább sangriára” jelmondattal.

Jó is volt!

Hiszen a hosteleknek is vannak előnyei-hátrányai, úgy, ahogy a luxusszállodáknak akadnak.

Utóbbiak hátrányairól kérem, senki ne kérdezzen meg. Egyrészt még egyszer sem voltam ilyenben, másrészt nem is leszek. De biztos vannak. Elvétve.

Tény, hogy a hostelünkben az egy főre jutó fürdőszobák száma 1 volt a 10-hez, amit legtöbbször Oroszország vagy Vietnám foglalt el. Mi sem voltunk restek – be kell vallani –, de országunk hadi felkészültségéből adódóan, atombomba híján mindig alulmaradtunk az összecsapásokban. Akkor futottuk a legjobb időnket a higiéniás helységben, mikor leesett belülről az elforgatható gombkilincs. Ilyen esetekben csak hosszú sivítozások árán juthattunk ki a helységből. Esetleg, ha lett volna nálam egy svájci bicska, egy csomag cellux és egy hullámcsat, valamint több Mcgyvert néztem volna gyerekkoromban, akkor jobb esélyekkel indulok.

 A viszontagságokért kárpótolt az a népes társaság, ami egy hét alatt tiszteletét tette a szobánkban. Kanadától, Franciaországon keresztül a kínaiakig mindenki megfordult, s a legtöbbjüknek nem Barcelona volt az utolsó állomása.

Ott voltak a svédek. A tejfölszőke Rasmus és barátnője, a female Rasmus, akik InterRail vonatjeggyel járták Európát. A szobatársunk volt egy napig Jonatan, a költő. Egy húszas éveiben járó amerikai művész, aki azért ruccant át az Atlanti-óceánon, hogy ihletet gyűjtsön az ősi kontinensen. Bónusznak pedig ajándékba kaptunk két brit tinédzsert, kik idejük nagy részében a szobában aludtak, a Körülményektől függetlenül.

Körülmények=Sergio, a karbantartó, tartózkodásunk alatt lepett meg minket egy, a szobába tervezett csinos mosdókagylóval, amit két napon keresztül applikált ütvefúrójával a betonfalra

Barcelona és a nevezetességek

Nem vagyok szép kötéses 300 oldalas útikönyv. Így nem is szándékozom leírni mindazokat a tényeket és közérdekű információkat, amik ezekben megtalálhatók. Képeket persze mutatok.

-          Nem volt sok egy hét Barcelonára? – kérdezték többen hazatérésem után.

Akár azt a kérdést is feltehették volna:

-           Nem volt sok egy hét a Seychelle szigeteken?

Ha az ember egy hetet tölt a katalán fővárosban, azt gondolná, hogy utazása végén elmondhatja, kiismeri magát Barcelonában és tiszteletét tette a legfontosabb látnivalóknál.

Persze. Ha egy robot.

Mi a vasárnapot szántuk a múzeumok meghódítására, mivel itt is bevett szokás, hogy a hónap első vasárnapján a kultúra zarándokhelyei ingyenesen látogathatóak. Több programpontot terveztünk be aznapra, hiszen: hipp-hopp bejutunk… megnézzük a hőn áhított cserepeket… Picasso rózsaszín korszakát… kitömött madarakat… aztán meg a katedrálist. Gyorsan fogunk haladni!

Ahogy beálltunk a Picasso múzeumhoz váró sor végére, már nem teljesen gondoltuk így. Köszönhetően az évente idelátogató hét millió turistának – mely adat szerintem igen alábecsült és hamis, s mely adatnak bizonyos százaléka előttünk kígyózott közel egy kilométeres távolságban. Mindenesetre, ha ezt a pár milliós tömeget arányosan elosztjuk az év minden napjára – kiemelve a fontosabb nemzeti és a vallási ünnepeket – akkor… halványlila gőzöm sincs pontosan mennyi turista tartózkodott június 7-én Barcelonában – köszönhetően matematikai hiányosságaimnak –, de a dokumentációból látható, többen voltak, mint a spártaiak a thermopülai csatában. 

Az én személyes kedvenc helyem a város egy kevésbé ismert, de annál nagyobb gyöngyszeme:

a Monastir de Pedralbes.

A kolostor együttest a 14. században alapították és – ha forrásaim megbízhatóak – akkor a Klarissza Rend leányai frizbiztek a kolostor falai közt közel 700 éven keresztül. Hirtelen azon kezdtem el gondolkozni, hogy apácák és apácák közt van-e különbség nemzetiségüktől függően. A temperamentumos-apáca kifejezéssel, még soha nem találkoztam, de talán így tudom a leginkább elképzelni a spanyol klarisszákat, kik felszentelték magukat Istennek, s szenvedélyesen szolgálták az Urat. Semmi rosszindulat vagy cinizmus nincs jelenleg a hangomban. Csupán biztos vagyok benne, hogy a spanyol szerzetesek túlfűtöttsége a hitükben is megnyilvánult. Klarisszáék szépen rendbe tartották a veteményest, aranyhalakat etettek a kerti szökőkútnál, a délutáni szabadfoglalkozás alatt gyönyörű freskókat készítettek, s elmélkedő sétákat tettek a kerengőben. Mindezt igazán temperamentumosan J

A kolostorhoz Parc de Pedralbes mellett haladó sugárúton kellett felkapaszkodni, mely kívül esett a nagyobb turista látványosságokon. Az egész komplexumban recepciósokkal együtt összesen egy tucat ember tartózkodott. Pont elegen ahhoz, hogy élvezni tudjuk minden egyes boltívét, faragott oszlopát és mészkőtégláját. Akadtak már olyan pillanatok az életben, mikor elállt a lélegzetem:

Mikor először húztam meg a Portoricoi rumos üveget. Minden karácsonyi ebéd alatt, mikor én és a töltött-káposzta eggyé válunk.  Mikor felébredtünk a napfelkeltére az izmiri tengerparton, és megnéztük a naplementét a Salinasnal Marsalában. Ahogy elvarázsolt a fado muzsika Portoban, abban a bájos kis lebujban. S most, amint beléptem a Monastir de Pedralbes kerengőjébe.

Barcelonában jó sétálni. Ahogy utcáról utcára haladsz, a legváratlanabb pillanatokban jutsz ki egy nagyobb térre, szíven üt egy park látványa, találkozol földön fetrengő részeg Mickey egérrel, vagy futsz össze gyakorlatozó Kung-Fu csoporttal.

Az OLÉ Hosteltől több alkalommal közelítettük meg gyalogosan a tengerpartot, mivel csak fél óra gyaloglásra volt a szállásunktól. Ezzel tudatosan magunkon és pénztárcánkon is segítettünk. A metrójegy 2 euró volt, egy pohár sangria meg 228 kalória.

Útközben, ahogy felemeltem a fejemet az utcafrontról, bármerre fordítottam a fejem ezer és egy különleges balkon nézett vissza rám. Kétség sem fér hozzá, Barcelona az erkélyek városa.

Kinéztem magamnak egyet, ahol egy férfi üldögélt és cigarettázott. Ettől a képtől a szentimentális énem hirtelen megunta az elnyomást. Ez elég is volt neki, hogy fényes nappal beletaszítson egy feneketlen kútba, ami csordultig tele volt illúziókkal:

A következő pillanatban meg nem értett bohém író voltam a századforduló idejéből, aki egy átmulatott éjszaka után reggel kibotorkált szövetnadrágjában az erkélyére. Nyújtózkodtam egyet, s rágyújtottam egy cseresznye illatú, émelyítő dohányra. Leültem a balkonra helyezett asztalhoz az írógépem elé. Felhörpintettem az eszpresszómat, majd belefeledkeztem a Barcelona Times aznapi híreibe… Már a tizedik oldalon jártam, éppen a sportrovat következett volna, mikor a realitásom ébredezni kezdett, s újra az utcán találtam magam a 21. században.

Barcelona és minden földi jó

Elérkeztünk ahhoz, a programponthoz, mikor zokogni szeretnék a gyönyörűségtől. Beszéljünk egy kicsit: az ételekről. Van ugyanis mediterrán konyha. Török, görög, olasz, máltai… stb …  és - halk dobpergés zendül fel a háttérben – a SPANYOL!

Kezdjük az elején. Isten megteremtette a világot, a hetedik napon megpihent, s ebédre elfogyasztott egy tányér paellát. Addig jók vagyunk – és a képen is látszik –,  hogy akad egy nagy kondér gőzölgő rizs, sáfránnyal, borsóval, paprikával, paradicsommal megbolondítva. Alatta pedig, ami emberi szemnek láthatatlan, gyümölcsök vannak. Mégpedig TENGERI GYÜMÖLCSÖK! Tintahal, garnéla és kagyló…

Minden tiszteletem a honfoglalóké, áldassék Árpád! De ha egy kicsit, csak pár ezer kilométerrel délebbre vezetik azokat a törzseket… 

Miért szeretem a spanyol konyhát 2. pont: Mert van itt egy zarándokhely. Nem, most nem az El Caminora gondolok. Ugyanúgy táplálja a testet és a lelket, bár sokkal könnyebb, és nem kell hozzá túracipő. Ez az ország bizony a fánkok szülőföldje. Legyen az a helyi származású churros. Vagy az amerikai bevándorló Dunkin Donut’s. Esetleg csak egy fánk ízesítésű fagylalt. Ez itt mind-mind megtalálható, és arra vár, hogy magadévá tedd!

Vannak nekünk Tapasaink. A tapas minden olyan kis falatka, amit bárokban valami alkoholos ital mellé kínálnak, és egy fogpiszkálóra ráhúzva kisebb adagokra fel tudnak osztani. Lehet az kolbászka, finomabbnál finomabb szalámik, de a mi esetünkben apró szendvicskéket jelent, amit minden földi jóval megpakolnak, és emberfeletti erővel ruháznak fel. Bár nem tudnak repülni, nincs tökéletes izomzatuk, sem legendás pörölyük, amit Mjölnirnek becéznek – kicsit elkalandoztam – de nagyon finomak!

Végül, de nem utolsó sorban a Sangria. A Sangria egy bájital, ami nem csupán száraz vörösbor és citrusfélék egyvelege. Raknak még bele gyümölcslevet, vizet, valamint szívét és erejét adja a fehér-rum, brandy vagy triple sec (ízléstől és recepttől függően). Annamarival való – temérdek – Sangria élményünk után ismertetem a mellékhatásait.

Gyakori tünetek:

-          Boldogságérzet

-          Szüntelen mosolygás

-          Zsibbadás

-          Felelőtlenség (legtöbbször az ,,Igyunk még egy pohárral” kijelentésben nyilvánul meg)

Lehetséges mellékhatások:

-          Fáradékonyság

-          Szédülés

-          Álmosság

Sangria fogyasztásra a legalkalmasabb hely a tengerpart. Ezt európai turisták évtizedekig tartó kísérletei bizonyítják, s én is alátámasztom a hipotézist. Annamarival a tengerparti élményeket szerettük a legjobban. Itt döntöttük el azt is – pár pohárka után –, hogy nem megyünk haza. Az A terv az volt, hogy veszek egy roskadozó halászhajót és beállok gyöngyhalásznak. A B verzió, meg, hogy szerzek egy görkorit és egész nap fel-le gurulok a sétányon.

Végül bemutatnám a földi javak barcelónai imaházát, azt a szakrális helyet, ahol boldog-boldogtalan megtalálhatja magának az igazit, a szenvedélyt, amit csak kíván! Ez pedig nem más, mint a hatalmas Mercat de la Boqueria. Magyar nevén a ,,helyi piac”.

Átlépve a küszöböt teleportálsz a természet adta alapanyagok Kánaánjába. Itt nincs megállás! Magával ragad a nyüzsgő tömeg, s elmerülsz ebben a színes kavalkádban. Hol eper illata csapja meg az orrodat, hol meg egy hajnali órákban fogott friss polipé. A Hét Királyságból első a gyümölcsök birodalma. Rögös utakon átjuthatsz a halászok territóriumára. Ha jó a térképed, még egy iránytű is akad a zsebedben, elérhetsz a pékek negyedébe. Innen kis útbaigazítással, átevezve a húspultok tengerén, Égi Kerttől két sarokra balra befordulhatsz az édességek földjére. Mindez egy tető alatt teremtette meg Istennel kooperációban a barcelónai városvezetés.

Barcelona és a foci

Ez a bekezdés igen rövid lesz.

Sportokban való alulképzettségem miatt. Köszönhető annak, hogy mindig utolsóként választottak be testnevelés órán focicsapatba. Megjegyzem, teljesen jogosan. Úgy kell elképzelni labdajáték közben, mint Csubakkát egy szörfdeszkán. Ettől függetlenül a közmédia mégsem tudta elrejteni előlem azt a tényt, hogy a Barcelona futballcsapata az FC Barcelona.

Na, mi nem igazán Messit és csíkos mezes labdakergető kispajtásait jöttünk megnézni.

De megnéztük! Egy 50X50 centis kistévén az egyik belvárosi csehóban.

Érkezésünk után második nap rendezték meg Berlinben a várva várt BL döntőt, amin a Barcelona és a Juventus mérettetett meg. A helyszínről és az ellenfélről a kistévé felső sarkában elhelyezett kiírásból jöttünk rá. Aznap az egész város megőrült, és a bordó-kék katalán nemzeti színné vált egy napra. Az utcák, metrók, bárok megteltek a szurkolókkal és mindenki skandálta: BARCA-BARCA!!!

Annamarival mi is felkerekedtünk, hogy szemtanúja legyünk eme nemes rangadónak. Hosszú ideig keresgéltük a tökéletes helyet, de a kis kocsmák csordultig tele voltak töltve bordó-kék színű szurkolókkal. A színes koktél egy részének már csak az utcán akadt hely. Ha a tömeg televízió közeli fele felhördült, az indulat a hangsebességnek megfelelően átterjedt a szurkolók utca felőli végére, akik az egészből nem láttak semmit. Csak azt tudták, hogy a Juventust most el kell küldeni a pokolba. Végül találtunk egy édes kis lebujt, ahol a bárpultnál akár névtábla is hirdethette volna:

Lefoglalva a magyar lányoknak

Üldögéltem ott, szürcsölgettem a sangriámat és a hátam mögött két tucat feldühödött katalán ordítozta: Bravo! Bravo!

Nem értettem miért ilyen haragosak, miközben éljeneznek. Aztán kiderült, hogy Bravo a kapus.

Nem lehetett nem átvenni a lelkesedésüket. Bár nem kiabáltam velük, és semmit nem vágtam hozzá a tévéképernyőhöz, de végig élveztem. Mikor pedig nyertek, őszinte elégedettség kerített hatalmába.

Még annyi, de annyi mindent le szerettem volna írni. Mesélni akartam a gitárosról, akit a gótikus negyedben találtunk. Elmondani a Güell Park történetét, ami kezdetben egy kertvárosi lakótelepnek indult. Hosszan kifejteni, milyen, ha rád mosolyog egy húspogácsa.

Ilyen...

Hisztizni egy kicsit, amiért nem volt időnk megnézni Botero Dagadt macskáját, vagy, hogy nem találtuk meg az esernyős utcát.

Barcelonában minden nap felért azzal a jelenettel, mikor Mr. Big Carrey után megy Párizsba:

,,Elég sokáig tartott, amíg ideértem, de itt vagyok.” – mondta Mr. Big hétfőn. És kedden. Aztán szerdán… és mi még mindig boldogok voltunk. Habár nem énekeltünk vidám úttörődalokat, egy percig sem törődtünk azzal, mi lesz holnap.

Barcelonával a szerelmünk egy hétig tartott. Több volt, mint egynyári kaland. Szeretném most másra hagyományozni ezt a szenvedélyes férfit, Katalónia fővárosát. Megéri megismerni és kihasználni. Akár csak egy rövid időre is.

További fotográfiák:

Figyelem! Flip-flopban veszélyes mozgólépcsőzni!

Güell Park

Güell Park