Fél tucat nő a levegőben - Serdivan, Siklóernyő Fesztivál

Az irodában terpeszkedtem a számítógép előtt. Egyenletesen vettem a negyven fokra felhevült levegőt. Próbáltam olyan testhelyzetet felvenni, melyben pőre combom nem érintkezik a műbőr bevonatú irodai székkel. Kihívások minden nap. Nehéz az élet.
A monitoron a kurzor monoton villongása már kezdett az idegeimre menni. Az agyam Csődöt pörgetett a Szerencsekeréken. Nem akarta lefordítani angolról az idősek rehabilitációjáról szóló cikket „oynama şıkıdım şıkıdım” török nyelvre. A megváltás e-mailen jött:

,,Az idén megrendezésre kerül a 10. jubileumi siklóernyő fesztivál. Önkénteseket keresünk… Blabla.” Az üzenet röviden, tömören összefoglalva arról szólt, hogy Sakaryában lesz megrendezve az egy hétig tartó siklóernyős majális. Fizetés nincs, csak kaja, szállás és támogatják az útiköltséget. Ha nem lenne elég a jóból, ráadásnak még repülhetünk is egyet tandemben. Jelentkezés holnapig.

A fénysebesség töredéke alatt válaszoltam a felhívásra: Én Anna, született Pusztai Anna (hosszú történet… pár napig más volt a vezetéknevem) ezennel jelentkezik. Tiszteeelegj! Mindegy hova, csak el a forrásban lévő ankarai kontinensről…

Hatan indultunk el az istenfélő attitűdjéről híres Sakaryába – kezdtem megszokni a bigott vallásos közösségeket. Már az kezd fura lenni, ha valaki nem bámul meg spagetti pántos topban. Hatan mint a gonoszok? Nem! Mint hat tisztességes önkéntes lány, aki a világ különböző tájairól verbuválódott. Mindannyian Ankarában dolgoztunk az S&G-nek. Ki az irodában, ki idősek otthonában, valaki gyerekekkel foglalkozott, és volt, aki fogyatékkal élőknek segített. 
Jöjjenek hát a szereplők:
Ott voltam én, akit – remélem – nem kell bemutatni. Juliskáról, a tűzről pattant szicíliai menyecskéről már meséltem a kappadókiai kiruccanásunk kapcsán. Legutóbbi kalandunk óta igazából milliónyi esetet tudnék felsorolni, mikor csak civilizált, kulturált neveltetésem fogott vissza abban, meg ne dobáljam egy kiló baromfi virslivel. Nagyon kedveltem őt. Okos volt, nagylelkű, segítőkész. Azonban a napi huszonnégy órás összezártság kihozta a legrosszabbat. Nehezebb volt a természete, mint Israel Kamakawiwo reggelente. Evés előtt.

Folyton összekaptunk. Minden baj volt. Ha cukor nélkül ittam a kávém, ha felkötöttem a hajam, ha kedves voltam az emberekhez. Mindig ugyanaz a visszatérő kérdés: Miért?

-          Anna, miért vannak önálló gondolataid?

-          Hogy ellentmondhass nekem!!!

Ettől az ember a falra tud mászni. Az én esetemben az volt a baj, megmásztam a falat, felértem a tetejére, mikor egyszer csak hirtelen kijelentette, nem szereti Forrest Gumpot... Akkor egy pillanatra kihagyott a szívem.

-          És miért nem Julis? – kérdeztem magyarázatot várva.

-          Csak mert utálom. – felelte.

Az igazán megalapozott, nyomós érvek felsorakoztatása után úgy döntöttem adok neki még pár évet lázadni, ellentmondani és az ablakon bemászni egy ereszd el a hajam buli után, mikor a szüleid csak kettőig engednek el.

A következő delikvensünk a bolgár leányzó, kinek neve legyen – a megjegyezhetőség jegyében, nagymamám után – Marcsi. Neve mellett több személyiségjegye is emlékeztetett drága mamára. Többek között nagyon szeretett beszélni. Egy igazi, hiperaktív, intelligens, belevaló csajszit kell elképzelni, aki folyamatosan pörög, mint egy centrifuga és kitörő lelkesedéssel rajzol, akárcsak egy öt éves gyerek. Hasonló szinten, tele szeretettel. Volt nekünk egy grúz lányunk, Katia. Ő mindent és mindenkit utált, de azt nagyon szórakoztatóan :D Engem kedvelt, az a lényeg :)  Róla mindig Gru jutott eszembe női kiadásban. Tökéletesre fejlesztett sátáni kacajt tudott hallatni.

Velünk jött még Diana, az új észt eresztés. Családtag! Habár csak nyelvcsaládtag. Remek kontrasztját adta Miss Olaszországnak. Nyugodt volt, udvarias és kimért. Egyáltalán nem hűvös, mint a Baltikum. Csupán nem akart mindenkit keblére ölelni öt perces mély ismeretség után. Azt hiszem ez volt a baj velem is. Mármint, ha nevezhetjük bajnak. Nem tartom magam hideg természetnek, távolságtartónak. Viszont az is igaz, nem ölelgetek agyba-főbe boldog-boldogtalant. Néha ezért megkaptam Julistól, mennyire halvérű vagyok. Velem mindössze annyi a helyzet, számomra az ölelés értékes dolog. Annak a jele, kezdek megszeretni valakit. Nem is osztogatom minden földi halandónak. Tehát átkarolás terén passzív vagyok :) Fogadom, de nem kezdeményezek. Nehéz volt mentalitásban valaki olyat találnom, aki hasonlóan vélekedik ölelés terén. Aztán jött Ruth.

Pici Ruthy német földről csatlakozott. Ez a pöttöm termetű, bájos lány számomra a legvagányabb tagja volt az egész kompániának. Ankarai élete azzal kezdődött, ahogy kisebb kultúrsokkot kapott: megérkezett Törökországba, s szembesült azzal, itt a kukába dobják az elhasznált vécépapírt. A körülményekhez gyorsan akklimatizálódott. Van ennél rosszabb is… Ettől eltekintve már személyleírásom elején szeretném eloszlatni a sztereotípiákat nemzetiségével kapcsolatban. Lefényképeztem a szekrényét:

Pici Ruthy nem szerette a bratwurstot, Angela Merkelt, és ha karót-nyelt németekkel azonosítják. Pici Ruthy ellenben szerette a sört, a Backstreet Boyst és ha szépen befonom a haját. Ami miatt viszont leginkább csodáltam, az a következő volt: Még gyerekként vérmérgezést kapott, minek következtében a teste egy része úgy nézett ki, mintha megégett volna, az egyik lábfeje pedig félig hiányzott. Protézist volt kényszerült hordania. Ebben az volt a lenyűgöző, egy percig nem érezte magát emiatt kellemetlenül. Néha, mikor kényelmetlennek találta, fogta magát, lecsatolta. Egyszer a tengernél voltunk:

-          Anna, megtennél, hogy vigyáznál a lábamra, én most bemegyek úszni.

:)

Nagyon elkalandoztam… Szóval együtt békességben-boldogságban indultunk siklóernyősök közé. A fesztivált Erdem a török szervezte. Hangsúlyoznom kell TÖRÖK SZERVEZÉS. Mit is takar ez:

Az érkezéskor megkapott programfüzetben részletesen összefoglalták a heti órarendet. Beszéljünk először az első napról.

18.00   Ünnepélyes megnyitó/ a főszervező beszéde

18.15   A polgármester beszéde

18.30   Hagyományos török néptáncegyüttes fellépése

19.00   Díszrepülés az „Elfelejtettem a nevét, de valami nagyon híres siklóernyős” emlékére

20.00   Tűzijáték

A program végül ígygy alakult a főszervező beszéde után: 
a polgármester nem jött el a megnyitóra, a török néptáncegyüttesről senki nem tudott semmit, a pilóta az erős szél miatt nem tudott felszállni, hogy megemlékezzen az „Elfelejtettem a nevét, de valami nagyon híres siklóernyősről”, a tűzijátékot pedig nem lőtték fel. 
Ehelyett rahedli szelfit csináltak rólunk.

,,Lányok, most álljatok úgy, mintha repülnétek”… ,,Most mondjátok, cheese”… ,,Most ugorjatok egyszerre, 1-2-3!” - és ehhez hasonló instrukciókat hallgattam egy órán keresztül. 

Olyan véletlenszerű iráni pilóták képein is vigyorgok, akiket addig életemben nem láttam.

Miután kész lett az összes portfólió, s minden nemzetiség képigényét kielégítettük, visszaindultunk a szállásra ünnepelni. Mit? 
Azt soha nem tudni. A törökök mindig ünnepelnek valamit. Ha le akarom egyszerűsíteni a török társadalom életvitelét, akkor:

esznek, isznak (igen, sokat), ünnepelnek, még egy kicsit esznek, elkattintanak több ezer csücsörítős szelfit, táncolnak --> itt mindenki táncol! Ők a ritmusérzék teljes birtokában születnek. A férfiak nem támasztják a bárpultot whiskyt szürcsölgetve. Az szégyen errefelé. – A tánc után pihenésképp esznek még egy picit.

Miután megünnepeltük, amit megkövetelt a haza, nyugovóra tértünk, hogy másnap teljes erőbedobással kezdhessük el a napot, ami az előzetes programtervhez képest ugyancsak változott egy kicsit.