A peronon toporogtam a 216-os számú Citadella nemzetközi gyorsvonat árnyékában. ‒ Mindjárt jön, perceken belül itt lesz – hazudtam a tőlem pár méterre ácsorgó kalauznak és mellé elővettem a tőlem telhető legelragadóbb mosolyomat. Szerettem volna azt hinni, egy kedves mosoly képes befolyásolni a Budapestről Ljubljanába közlekedő nemzetközi vonat menetrendjét, így pár perccel később indulhatunk el a Déli pályaudvarról.
A hotel előtti lépcsőn
heverésztem. Próbáltam egy kis színt biztosítani napszemüvegben lebarnult
ábrázatomnak. Ahogy balra fordítottam a nyakam, mintha csak a tükörképem nézett
volna velem szembe. Marcsi is ugyanilyen eget rengető problémákkal küzdött.
-Szerinted ma mennyivel később fogunk
felvánszorogni arra a nyomorék hegyre? – kérdezte tőlem kissé ingerülten.
Ma is – ahogy eddig minden nap – egy
kis késéssel kezdtük a napot. A török időszámítás szerint „kis késés”
átszámítva európai időnek másfél órát takar. A bolgár, román és brit résztvevők már szokás szerint kint ácsorogtak. Velük a reggeli palacsintánk finom, jól átsült,
de cseppet sem túlsült állapotú lett volna. Akkor akadtak gondok, ha a
palacsintába törököket is belekevertek. Akkor az a palacsinta
akarva-akaratlanul odaégett. De mondok valami még nagyobb konyhai katasztrófát.
Palacsintánk nem csak odakozmál, de feketén füstölögve megkövesedett
széndarabbá alakul át, ha irániak is akadnak a közreműködők között. Az egyik
főszervező félig iráni volt. Meghívta a barátait is.
Sokat törtem a fejem, mire
rájöttem, hol a titok nyitja. Miért van az, hogy a keleti népek annyira nem
értenek az analóg órákhoz, mint én magam. Az én esetemben a sok mutató (kettő),
szám, pöcök, jelzés összezavaróan hat a tudatomra. Nem vagyok képes rajtuk
kiigazodni. Ennek ellenére imádom az órákat. Hordani, nem funkcionálisan
használni.
A muszlimok esetében viszont a
következőre jöttem rá: az iszlám időszámítás kezdete a Hidzsra, vagyis mikor Mohamed kivonult Mekkából. A Hidzsra időszámításunk, avagy Gergely naptár szerint 622-ben zajlott. EL VANNAK KÉSVE 622 ÉVVEL! Nem is csoda, hogy folyton
késésben vannak. Ezt képtelenség csak úgy, hipp-hopp behozni. Hogy is lehetne
rájuk haragudni?
Eszmefuttatásomból Szervező Erdem
zökkentett ki:
-Anna, mára velem jössz a landolási helyre. –
azzal a mozdulattal ölembe dobott egy walkie-talkie-t.
Ambivalens érzések kerítettek
hatalmukba. Egyrészt kezemben tartottam gyerekkorom egyik ereklyéjének
felturbózott változatát. Abba az időbe repített vissza, mikor túl sok Acapulco
Akciócsoportot néztünk a barátnőmmel, s valamilyen úton-módon kéz alatt
hozzájutottunk egy kevésbé professzionális walkie-talkie-hoz (amit mi adó-vevő készüléknek,
vagy magyarosan vokitokinak neveztünk). Ezzel akár tíz méterről is tisztán
tudtuk hallani a másikat, ha lineárisan egy vonalban álltunk, semmilyen tárgy
nem árnyékolta az adást kettőnk között, vagy nem gátolták a vételt a rossz
időjárási viszonyok.
Szóval kezemben tartottam a
komoly külsejű adó-vevő készüléket és piszkosul fontosnak éreztem magam.
Másrészt a landolási hely az
unalom földi tartománya volt. Ide mindig csak pár önkéntest vittek. Az volt a
dolgunk, hogy a versenyben lévő pilóták idejét mérjük, egy listán vezessük az
adataikat, videóra vegyük a landolást. Személy szerint én egy mérőszalaggal
rohangáltam egész nap, és azt méregettem, hány centivel érkeztek a célon kívül.
,,Nem tök mindegy, hogy 105 cm
vagy 112 cm? Nem rohadt mindegy??”
Photo by Ana López Delgado Fotoperiodismo
Már ha egyáltalán jöttek. Olykor
több órára leállt a repülés az erős szél, vagy eső miatt. Ilyen esetekben
látványosan szenvedtünk, mint keselyűtámadásra váró áldozatok a füvön. Megpróbáltatásaim
részét képezte, hogy Erdem folyamatosan dicsekedett velem az odatévedt török
barátainak, amiért beszélem a nyelvet. Tehát egy mérőszalagos cirkuszi majom
voltam, akinek folyton improvizálnia kellett valami felettébb szórakoztatót előadást
törökül. Sajnos a törökökbe egy csepp irónia sem szorult. Akadtak nehézségek.
Ettől eltekintve rengeteg kapcsolatot építettem. Jóba lettem a helyi
mentősökkel, a szomszéd dinnyeföld tulajával, továbbá a helyi maffiózó Dadannal
(legalább hozott nekünk jégkrémet). Erdemmel próbáltam jó barátságot ápolni, így
nem tettem szóvá minden nyűgömet/bajomat. Hátha ez hozzásegít a mihamarabbi
szárnyaimhoz, s hogy mindenkinél hamarabb Ikaroszt játszhassak a magasban.
Természetesen a zuhanós rész kivételével. Imáim meghallgattattak.
-Anna, lányok, mentek a hegyre! Repülni fogtok!
Négy bezsongott csitri indult el
a hegyre, mintha csak az első igazi suli diszkójukra készülnének. A hegyen
általában mindig többen dolgoztak. Segíttetünk felszállni a pilótáknak, ki- és
összecsomagolni az ernyőt. Mire felértünk, már az ott dolgozók közül mindenkit
felvittek a magasba. Csak négyünknek maradt meg sárkányrepülő szüzességünk. Szerettem
volna már elveszteni végre. Nem állapot!
Photo by Ana López Delgado Fotoperiodismo
Mikor kiszálltam a
kisteherautóból lecsapott az első villám. Normális esetben ezt akár még
lenyűgözőnek is tartottam volna. De nem akkor. A dörgés érkeztével a háttérben
elfojtva hallottam:
,,Ez nem a te napod Drágám” –
szólt Zeusz, a kis mocsok görög isten.
Mit tehet két tucat ázásban lévő
önkéntes a hegy tetején élelem, esernyő és meleg ruha nélkül?
Bemenekültünk a buszba és
elkezdtünk táncolni az autórádió dallamaira. A fagyhalállal vívtunk élet-halálra szóló táncpárbajt. Az
irániak szokásukhoz híven mindent dokumentáltak telefonjaikkal. Utólag lehet, hiba volt egy
teokratikus berendezkedésű állam polgárai előtt, ahol a fejkendő viselése
kötelező, hevesen rázni felszabadult testünket. Egyik pillanatban
fotográfusunk, a spanyol Ana egyértelmű fejmozdulatokkal intett pozícióm
megváltoztatására utalva. Mint utóbb kiderült tíz perces rövidfilm készült
mozgásban lévő csípőm tájékáról. Az arcomat nem adták hozzá. Mára akár testdublőre
is lehetek egy híres iráni tévésztárnak egy 18-as karikás felnőtt filmben. A magyar
csípőm híressé vált Iránban. Ki mondhatja ezt el magáról rajtam kívül? Nem
sokan.
Az eső nem állt el, de a zene
elhallgatott, mi pedig hazamentünk.
Utolsó napra virradt a fesztivál.
Most vagy soha! Aznap a felszállópályára mentem dolgozni. Az idő kellemesen
napos volt, a szél gyengéden fújdogált. Tökéletes repülőidő kerekedett a
kedvemért. Nagy ölelés érte Anyatermészet! Éppen Jonathannak, egyik kedvenc brit
pilótánknak segítettem kinyitni narancssárga ernyőjét, mikor Serdar, az egyik
török szervező feltette a bűvös, várva-várt kérdést:
-Na, fiúk-lányok, ki akar repülni?
Képzeljünk el egy lassított
felvételt. A fejemet körbe fordítottam, de csak a munkatársaim egyhangú arckifejezését
észleltem. Sehogy egy fikarcnyi izgalom, lelkesedés, közelharcra való
hajlandóság a lehetőségért. Miért is? Mert Serdar csak törökül beszélt. Senki
nem értette rajtam kívül mit kérdezett.
Földre ejtettem az ernyőt, ott
hagytam csapot-papot és futottam. Az életemért. Na, meg a tandem pilótámért,
Alexért. Akárcsak egy bolondos dallamok epizódban lettem volna, a lábam
körkörösen pörgött, a háttér ismétlődött mögöttem. Alex a legjobb tandem pilóta
volt a brancsban. Több, mint tíz éve vezetett egy Siklóernyő Iskolát Amerikában.
Világbajnokságokra járt, és egyszerűen fantasztikus pilóta volt. Ráerősítettek
a „sofőrömhöz”.
-A lényeg Anna, hogy, ha azt mondom fuss, akkor
kezdj el futni. Meg tudod jegyezni? – kérdezte komolyan.
-Hmm… Azt hiszem talán ez menni fog. – feleltem.
A légellenállásra, a több kilós
felszerelésre és a mögöttem helyet foglaló pilóta súlyára nem gondoltam. Így
egy cseppet nehezebb volt futni. Suta kapálózásommal nem leptem meg senkit. A
szívem majd kiugrott a helyéről egészen addig, míg el nem rugaszkodtunk a
hegyről. Repültem. Akkor és ott ez annyira egyszerűnek, természetesnek tűnt. Nem féltem, nem voltam megrémülve. Még a
szívdobogásom is megszűnt. Persze nem állt le teljesen, csupán alábbhagyott.
Elgondolkoztam, lehet nem is sellőnek teremtettek. Lehet sasnak szántak.
Esetleg verébnek.
Alex átadta az irányítást, így a két karral én vezettem az
ernyőt, míg ő mögöttem dirigált:
-Jó, most egy kicsit a baloldalit húzd meg. Most
a jobbat, jobban fordulj be. Szeretnél egy kicsit trükközni?
-Miért is ne? – bár nem körvonalazódott pontosan
mire gondol.
A következő pár percben mindkét
nagymamám egyszerre kapott volna szívrohamot, ha látja, ahogy a magasban a föld
fölött fejjel lefelé szlalomozok ide-oda. Eddig soha nem éreztem magamban ennyi
adrenalint. Tudtam, nem hallhatok meg. Gondoltam inkább élvezem. Sikítottam a
boldogságtól, ahogy illik. Nem akartam leszállni. Sajnos a gravitációval nem
tudtam mit kezdeni.
-Most állj fel! Nemsokára landolunk. Ha leértünk,
kezdj el futni. – szólt hozzám Alex.
Hogy a fenébe tudsz a levegőben
kedvedre lecsücsülni, majd felállni? Fogalmam sincs, de valahogy megcsináltam.
Már azelőtt elkezdtem futni, hogy leért volna a lában. Meglepetésemre nem estem
hasra, nem tört el semmim. Még a szívem sem tépte fel a mellkasomat. Életben
voltam. Repültem. Nem zuhantam le :)
A gyönyörű fotókat Ana López Delgado követte el. Itt követhetitek facebookon.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése