Felszállás - Serdivan, Siklóernyő Fesztivál

A hotel előtti lépcsőn heverésztem. Próbáltam egy kis színt biztosítani napszemüvegben lebarnult ábrázatomnak. Ahogy balra fordítottam a nyakam, mintha csak a tükörképem nézett volna velem szembe. Marcsi is ugyanilyen eget rengető problémákkal küzdött.

-          Szerinted ma mennyivel később fogunk felvánszorogni arra a nyomorék hegyre? – kérdezte tőlem kissé ingerülten.

Ma is – ahogy eddig minden nap – egy kis késéssel kezdtük a napot. A török időszámítás szerint „kis késés” átszámítva európai időnek másfél órát takar. A bolgár, román és brit résztvevők már szokás szerint kint ácsorogtak. Velük a reggeli palacsintánk finom, jól átsült, de cseppet sem túlsült állapotú lett volna. Akkor akadtak gondok, ha a palacsintába törököket is belekevertek. Akkor az a palacsinta akarva-akaratlanul odaégett. De mondok valami még nagyobb konyhai katasztrófát. Palacsintánk nem csak odakozmál, de feketén füstölögve megkövesedett széndarabbá alakul át, ha irániak is akadnak a közreműködők között. Az egyik főszervező félig iráni volt. Meghívta a barátait is.

Sokat törtem a fejem, mire rájöttem, hol a titok nyitja. Miért van az, hogy a keleti népek annyira nem értenek az analóg órákhoz, mint én magam. Az én esetemben a sok mutató (kettő), szám, pöcök, jelzés összezavaróan hat a tudatomra. Nem vagyok képes rajtuk kiigazodni. Ennek ellenére imádom az órákat. Hordani, nem funkcionálisan használni.

A muszlimok esetében viszont a következőre jöttem rá: az iszlám időszámítás kezdete a Hidzsra, vagyis mikor Mohamed kivonult Mekkából. A Hidzsra időszámításunk, avagy Gergely naptár szerint 622-ben zajlott.
EL VANNAK KÉSVE 622 ÉVVEL!
Nem is csoda, hogy folyton késésben vannak. Ezt képtelenség csak úgy, hipp-hopp behozni. Hogy is lehetne rájuk haragudni?

Eszmefuttatásomból Szervező Erdem zökkentett ki:

-          Anna, mára velem jössz a landolási helyre. – azzal a mozdulattal ölembe dobott egy walkie-talkie-t.

Ambivalens érzések kerítettek hatalmukba. Egyrészt kezemben tartottam gyerekkorom egyik ereklyéjének felturbózott változatát. Abba az időbe repített vissza, mikor túl sok Acapulco Akciócsoportot néztünk a barátnőmmel, s valamilyen úton-módon kéz alatt hozzájutottunk egy kevésbé professzionális walkie-talkie-hoz (amit mi adó-vevő készüléknek, vagy magyarosan vokitokinak neveztünk). Ezzel akár tíz méterről is tisztán tudtuk hallani a másikat, ha lineárisan egy vonalban álltunk, semmilyen tárgy nem árnyékolta az adást kettőnk között, vagy nem gátolták a vételt a rossz időjárási viszonyok.

Szóval kezemben tartottam a komoly külsejű adó-vevő készüléket és piszkosul fontosnak éreztem magam.

Másrészt a landolási hely az unalom földi tartománya volt. Ide mindig csak pár önkéntest vittek. Az volt a dolgunk, hogy a versenyben lévő pilóták idejét mérjük, egy listán vezessük az adataikat, videóra vegyük a landolást. Személy szerint én egy mérőszalaggal rohangáltam egész nap, és azt méregettem, hány centivel érkeztek a célon kívül.

,,Nem tök mindegy, hogy 105 cm vagy 112 cm? Nem rohadt mindegy??”

Photo by Ana López Delgado Fotoperiodismo

Már ha egyáltalán jöttek. Olykor több órára leállt a repülés az erős szél, vagy eső miatt. Ilyen esetekben látványosan szenvedtünk, mint keselyűtámadásra váró áldozatok a füvön. Megpróbáltatásaim részét képezte, hogy Erdem folyamatosan dicsekedett velem az odatévedt török barátainak, amiért beszélem a nyelvet. Tehát egy mérőszalagos cirkuszi majom voltam, akinek folyton improvizálnia kellett valami felettébb szórakoztatót előadást törökül. Sajnos a törökökbe egy csepp irónia sem szorult. Akadtak nehézségek. Ettől eltekintve rengeteg kapcsolatot építettem. Jóba lettem a helyi mentősökkel, a szomszéd dinnyeföld tulajával, továbbá a helyi maffiózó Dadannal (legalább hozott nekünk jégkrémet). Erdemmel próbáltam jó barátságot ápolni, így nem tettem szóvá minden nyűgömet/bajomat. Hátha ez hozzásegít a mihamarabbi szárnyaimhoz, s hogy mindenkinél hamarabb Ikaroszt játszhassak a magasban. Természetesen a zuhanós rész kivételével. Imáim meghallgattattak.

-          Anna, lányok, mentek a hegyre! Repülni fogtok!

Négy bezsongott csitri indult el a hegyre, mintha csak az első igazi suli diszkójukra készülnének. A hegyen általában mindig többen dolgoztak. Segíttetünk felszállni a pilótáknak, ki- és összecsomagolni az ernyőt. Mire felértünk, már az ott dolgozók közül mindenkit felvittek a magasba. Csak négyünknek maradt meg sárkányrepülő szüzességünk. Szerettem volna már elveszteni végre. Nem állapot!

Photo by Ana López Delgado Fotoperiodismo

Mikor kiszálltam a kisteherautóból lecsapott az első villám. Normális esetben ezt akár még lenyűgözőnek is tartottam volna. De nem akkor. A dörgés érkeztével a háttérben elfojtva hallottam:

,,Ez nem a te napod Drágám” – szólt Zeusz, a kis mocsok görög isten.

Mit tehet két tucat ázásban lévő önkéntes a hegy tetején élelem, esernyő és meleg ruha nélkül?

Bemenekültünk a buszba és elkezdtünk táncolni az autórádió dallamaira. A fagyhalállal vívtunk élet-halálra szóló táncpárbajt. Az irániak szokásukhoz híven mindent dokumentáltak telefonjaikkal. Utólag lehet, hiba volt egy teokratikus berendezkedésű állam polgárai előtt, ahol a fejkendő viselése kötelező, hevesen rázni felszabadult testünket. Egyik pillanatban fotográfusunk, a spanyol Ana egyértelmű fejmozdulatokkal intett pozícióm megváltoztatására utalva. Mint utóbb kiderült tíz perces rövidfilm készült mozgásban lévő csípőm tájékáról. Az arcomat nem adták hozzá. Mára akár testdublőre is lehetek egy híres iráni tévésztárnak egy 18-as karikás felnőtt filmben. A magyar csípőm híressé vált Iránban. Ki mondhatja ezt el magáról rajtam kívül? Nem sokan.

Az eső nem állt el, de a zene elhallgatott, mi pedig hazamentünk.

Utolsó napra virradt a fesztivál. Most vagy soha! Aznap a felszállópályára mentem dolgozni. Az idő kellemesen napos volt, a szél gyengéden fújdogált. Tökéletes repülőidő kerekedett a kedvemért. Nagy ölelés érte Anyatermészet! Éppen Jonathannak, egyik kedvenc brit pilótánknak segítettem kinyitni narancssárga ernyőjét, mikor Serdar, az egyik török szervező feltette a bűvös, várva-várt kérdést:

-          Na, fiúk-lányok, ki akar repülni?

Képzeljünk el egy lassított felvételt. A fejemet körbe fordítottam, de csak a munkatársaim egyhangú arckifejezését észleltem. Sehogy egy fikarcnyi izgalom, lelkesedés, közelharcra való hajlandóság a lehetőségért. Miért is? Mert Serdar csak törökül beszélt. Senki nem értette rajtam kívül mit kérdezett.

Földre ejtettem az ernyőt, ott hagytam csapot-papot és futottam. Az életemért. Na, meg a tandem pilótámért, Alexért. Akárcsak egy bolondos dallamok epizódban lettem volna, a lábam körkörösen pörgött, a háttér ismétlődött mögöttem. Alex a legjobb tandem pilóta volt a brancsban. Több, mint tíz éve vezetett egy Siklóernyő Iskolát Amerikában. Világbajnokságokra járt, és egyszerűen fantasztikus pilóta volt. Ráerősítettek a „sofőrömhöz”.

-          A lényeg Anna, hogy, ha azt mondom fuss, akkor kezdj el futni. Meg tudod jegyezni? – kérdezte komolyan.

-          Hmm… Azt hiszem talán ez menni fog. – feleltem.

A légellenállásra, a több kilós felszerelésre és a mögöttem helyet foglaló pilóta súlyára nem gondoltam. Így egy cseppet nehezebb volt futni. Suta kapálózásommal nem leptem meg senkit. A szívem majd kiugrott a helyéről egészen addig, míg el nem rugaszkodtunk a hegyről. Repültem. Akkor és ott ez annyira egyszerűnek, természetesnek tűnt. Nem féltem, nem voltam megrémülve. Még a szívdobogásom is megszűnt. Persze nem állt le teljesen, csupán alábbhagyott. Elgondolkoztam, lehet nem is sellőnek teremtettek. Lehet sasnak szántak. Esetleg verébnek. 

Alex átadta az irányítást, így a két karral én vezettem az ernyőt, míg ő mögöttem dirigált:

-          Jó, most egy kicsit a baloldalit húzd meg. Most a jobbat, jobban fordulj be. Szeretnél egy kicsit trükközni?

-          Miért is ne? – bár nem körvonalazódott pontosan mire gondol.

A következő pár percben mindkét nagymamám egyszerre kapott volna szívrohamot, ha látja, ahogy a magasban a föld fölött fejjel lefelé szlalomozok ide-oda. Eddig soha nem éreztem magamban ennyi adrenalint. Tudtam, nem hallhatok meg. Gondoltam inkább élvezem. Sikítottam a boldogságtól, ahogy illik. Nem akartam leszállni. Sajnos a gravitációval nem tudtam mit kezdeni.

-          Most állj fel! Nemsokára landolunk. Ha leértünk, kezdj el futni. – szólt hozzám Alex.

Hogy a fenébe tudsz a levegőben kedvedre lecsücsülni, majd felállni? Fogalmam sincs, de valahogy megcsináltam. Már azelőtt elkezdtem futni, hogy leért volna a lában. Meglepetésemre nem estem hasra, nem tört el semmim. Még a szívem sem tépte fel a mellkasomat. Életben voltam. Repültem.  Nem zuhantam le :)

A gyönyörű fotókat Ana López Delgado követte el. Itt követhetitek facebookon.