Lipari-szigetek - Üdvözöljük Mordorban

Holnap lesz hivatalosan is öt hete, hogy elhagytam ködös kis hazánkat és megkezdtem új életemet a paradicsomban. Az idő rohan, mint egy jamaicai futóbajnok és én csak sodródom az árral. Mint azt már mondtam, az utóbbi időben nagyon sokat utaztam és sok mindent láttam Európának ezen csücskéből, de még mindig nem eleget. Egyetlen anyukám visszarepült szülőföldemre megálljt parancsolva a kitörő Etnának, aminek szórakozott viselkedése egy nappal nyújtotta meg az útját hazafelé. Mint azt már említettem, az én anyukámnál határozottabb nőt nem ismerek széles e világon, akinek még egy vulkán sem állhat az útjába. Tehát az Etna megnyugodott, anya hazajutott, én pedig visszatértem a Nino Bixio utcai albérletbe.

Mikor hosszú távollétem után kinyitottam a bejárati ajtót, megcsapott a változás szaga. Éreztem, hogy itt valami nagyon nincsen rendben, mivel a folyosónk fel volt mosva.  Bekukkantottam a konyhába, ahol ugyancsak szokatlan rend uralkodott és Flavo szobájából is halkabban dübörgött az AC/DC a megszokottnál. Egy rejtéllyel álltam szemben, amit velem született nyomozói ambícióimmal oldottam meg percek alatt. Bementem Ingrid szobájába és feltettem a nagy kérdést: ,,Valami történt?” A kis franciától megtudtam, hogy a Valami Marokkóból érkezett és Falafelnek hívják. Valójában persze nem ezzel a névvel anyakönyvezték szegényt, a neve Fadela, csak elvarázsolt lakótársaim ezt nem tudták megjegyezni, így rajta maradt a név, amitől mindig összefut a nyál a számban, ha kimondom. Tudtuk mindhárman, hogy eljön majd a perc, mikor lakásunk egyetlen üres szobájába a porszívó és a száradó ruhák helyett egy hús vér ember fog beköltözni. Na, ő volt a Marokkói Ételkülönlegesség. Egy kedves, mosolygós szép arcú leányzót képzeljetek el, akinek örökösen Domestos van a kezében és nem tudja, hol van Magyarország. Kisebb gond lenne, ha azt hinné, a fővárosunk Bukarest, lóval járunk munkába és a hivatalos nyelvünk az orosz. De ő azt nem tudta, hogy hazánk Európában fekszik. Ezt sajnos máig sem bírtam feldolgozni és jelentősen befolyásolja a vele való kapcsolatomat.

            Még nem volt időm rendesen megünnepelni az ösztöndíjam számlámra vándorlását, ráadásul magyar pajtásomnak, Gergőnek is hamarosan itt volt az ideje hazatérni az egy hónapos kutatásáról, így elérkezettnek láttam az alkalmat megrendezni a magyar estet. Magyar est=pálinka, Unicum, magyar bor és az elmaradhatatlan lecsó és palacsinta. Persze hivatalos volt az egész nemzetközi kompánia. Késő délután kezdtük el Gergővel a készülődést. A következő pár órában csak palacsintákat és feles poharakat láttam. Akinek csak lehetett elmeséltem, hogy a finom magyar pálinka drága nagypapám verejtékes munkájának gyümölcse. Papa, ha sokat csuklottál aznap éjszaka, az annak volt köszönhető, hogy mindenki minimum egyszer ivott az egészségedre. A gond a házibulikkal csupán annyi, hogy a bejárati ajtónál nem strázsál egy megtermett biztonsági őr, aki megálljt parancsol bizonyos idő után a lelkes vendégseregnek. Szerencsére a részeg ember kreatív, így mindenki megtalálta a maga helyét. Egy kisebb csoport törökülésben foglalt helyet a folyosón, mások az erkélyről lógtak kifelé.

Az este közepén Daria, kedvenc lengyel lányom megsúgta nekem a nagy ötletét: ,,Anna, holnap indulunk a Lipari-szigetekre!”.  A terv arról szólt, hogy meglátogatunk egy nap alatt két aprócska szigetet. Régen megálmodtuk már ezt a kirándulást, csak az volt a kérdés, hogy mikor. Daria elmondta, hogy ez az utolsó lehetőségünk, mert a szezon végével megszűnnek a csoportos utak az aprócska vulkáni eredetű földdarabokra. Annyi kivetnivaló volt csak a tervben, hogy másnap reggel 7 órakor ment a vonatunk a közeli Milazzoba, ahonnan a kirándulóhajók indultak, este pedig 90% esély volt rá, hogy lekéssük az utolsó messinai szerelvényt és az édes éjszakát a vasútállomás kőburkolatán élvezhetjük. Gyorsan mérlegeltem magamban az ötletet. Az utóbbi pár napban nem volt olyan éjszaka, amit a saját ágyamban zöld plüss sárkányom társaságában tölthettem, és hosszabb lett volna, mint hat óra. Ráadásul még ránk várt egy magyarokhoz illő mulatozás az este. Mintha mi sem lett volna magától értetődőbb, kitöltöttem egy-egy feles Unicumot, elmondtunk egy-egy ,,Egészségedre!” köszöntést, tisztelettel adózva a gyógyító nedűnek, majd megbeszéltük a találkozót pár órán belül a vasútállomáson.

Az este további részéről villanásnyi emlékeim vannak. Annyi biztos, hogy pálinka az utolsó cseppig elfogyott, Gergő lecsóját pedig az egekig magasztalták. Nem is csodálom. Hajnali négy órakor egyszerre felpattantak a szemeim. Az ágyamban voltam az Angry Birds-ös pizsamámban, de halvány emlékem sem volt, hogyan és mikor kerültem oda. Felültem és az agyamba hasított az első gondolat: Nekem el kell mennem a Lipari-szigetekre! A második, hogy úgy érzem, valaki fejbe vágott egy légkalapáccsal. Minden erőmmel kényszerítettem az agyamat a működésre, de hiába. Még az sem jutott eszembe, mikorra beszéltük meg a találkozót. Annyi biztos volt, hogy még időben vagyok. Féltem kimenni a konyhába. Egy középkori londoni sikátort vártam a nagy pestisjárvány idején halmokban heverő hullákkal és incselkedő patkányokkal. Meglepően jobb körülmények fogadtak. Valaki, én ’Miss Nem Tudom Hol Van Magyarországra’ tippelek, még a mosogatógépbe is bepakolt. A maradék halmokban álló tányérokat, edényeket és lábasokat elkezdtem eltakarítani, levittem a szemetet és egy soron még fel is mostam. A motivációt az asztalon heverő: ,,Kérlek, takarítsd el a szemeted” cetli adta. Fél hétre egész kis pofás konyhát varázsoltam, közben megtörtént a konferenciabeszélgetés a többiekkel a találkozóról és 7:10-kor el is indult a milazzoi szerelvény negyedmagammal. Lengyelek és magyarok, ahogy az szokott lenni. Igazi hard core csoportja vagyunk az erasmusos társaságnak, ezt mindenkinek kötelező elismerni. Bár kezdetben semmilyen nyelven nem tudtam kommunikálni a kimerültségtől, hajtott a lelkesedés. Pontosabban Daria lelkesedése. Az első kávém nagyban segített rálelni a sajátomra és elkezdeni tőmondatokban beszélni.

Szeretek hajókázni, szeretem bámulni a minket követő sirályokat, egyszerűen megnyugtat, hogy több száz méter mély víztömeg felett lebegünk. Még azt is élvezem, hogy a hajó orrában levegőt sem kapsz a sebességtől és az arcodba csapó széltől. Az első sziget Panarea volt. Egy gyöngyszem a Tirrén-tengerben.  Ez a Lipari-szigetek legkisebb lakott tagja, a lakosság 240 fő körüli, amiből egészen három emberrel össze is futottunk aznap. Apró kék zsalukkal felszerelt fehér kocka házaival, mintha egy görög szigetre csöppent volna az ember. Az utcái olyan szűkek, hogy alig fértünk el rajta, ha egymás mellett haladtunk mind a négyen. Nem is közlekedhetnek autók, és nincs semmiféle tömegközlekedés. Helyette ezeket a három kerekű járműveket, kismotorokat és golf kocsikat használják. Ez a sziget, a vulkáni eredete ellenére nagyon zöld, legalábbis az a fele, amit mi bejártunk. Minden kertből színes virágú leanderek és hibiszkuszok folynak ki az utcákra. Az elképzelhető legtökéletesebb hely arra, ha el akarsz rejtőzni a nyüzsgő életedből és egy kicsit megnyugodni. Annyira furcsa volt a legelején, hogy nem voltak zajok. Se egy berregő motor, se egy fűnyíró morgása a kertekből, az olaszok nem ordítoztak az utcákon. Egyszerűen csak csend volt.

Pár óra múlva elhagytuk az idilli Panareát és tovább hajóztunk a legészakibb sziget, Stromboli felé. Lényegében az egész sziget maga egy vulkán. Ez a föld egyik legaktívabb, ma is működő tűzhányója. Mikor kikötöttünk, nem lepett volna meg egy ,,Üdvözöljük Mordorban” tábla sem. Ekkor már szürkület volt és a sziget közepén ott magasodott a kráter. Lementünk a partra, ami távolról úgy tűnt, mint ha leöntötték volna szurokkal. Ahogy közelebb értünk már láttuk, hogy ez nem egy mesterségesen leaszfaltozott terület, csupán egy éjfekete homokos tengerpart. Leheveredtünk a homokba és lakomáztunk egyet a magunkkal hozott szendvicsekből és konzervekből. Teleraktuk a zsebeinket vulkáni tufával és pár kilóval nehezebben, de tettünk egy kis kört a városban. Nem is lehetett volna nagyobbat, az út egy idő után elfogyott.

Este a hajó a szigetet észak-kelet felé kerülte meg és pont úgy időzítette a visszautat, hogy a koromfekete éjszakában láthassuk a tűzhányó kitöréseit. A Stromboli kb. 5-10 percenként köpi magából a lávát, ami innen a  Sciara del Fuoco nevű, hatalmas törmeléklejtőre hullik és akár a tengerig is eljut. Nem minden nap lát az ember lánya működő vulkánokat lávát köpködni, így érthető és egyben vicces volt, hogy az izgatott közönség minden kitörés után felzúgott, velem együtt, akár csak egy futballmeccsen. A hajó lassan elindult fáradt csapatunkkal együtt és elkezdtünk imádkozni az utolsó vonatunkért. Bár remekül el tudok aludni kényelmetlen felületeken, legyen az padló, terasz, vagy akár egy hintaágy, de most az egyszer előnyben részesítettem a Nino Bixio utcai kényelmes ágyam. Imáink pedig meghallgattattak az utazók istenei által, mert a szerelvényünk még késett is. Hajnali egy óra körül arccal előre bezuhantam az ágyamba, átöleltem zöld sárkányomat és nem is mozdultam ebből a testhelyzetből egészen másnap reggelig.

Panarea

Panarea

Kék kapu, Panarea

Virágos Panarea

Stromboli

Hiányzol Magyarország

Stromboliról

Taxi

Ekkora ez a vulkán