Siracusa - Novemberben vége a nyárnak

Ma kora reggel 7 órakor eszméltem fel a The XX kellemes Intro zenéjére. Hála ennek a nyugodt muzsikának egy csepp feszültség nélkül tudom kezdeni a reggeleket, hiszen az első dallamok óriási befolyással lehetnek az ember napjára, mivel ma hétfőről beszélünk, akár egy egész hetet is elronthatnak. Ráadásul ilyenkor kora reggel egy hatalmas döntés elé állít a telefonod, hogy kikapcsolod az ébresztést vagy szundizol még egy kicsit. Az én esetemben a második lehetőséget választottam. Ezalatt a 10 perc bódult állapot alatt álom és ébrenlét határán is hallottam, hogy odakint bizony esik. Miután a szemem is kinyitottam, feltűnt, hogy nem is esik, inkább zuhog.

El kell végre fogadnom, hogy vége a nyárnak. Két napja még a tetőteraszunkon tanultam egy szál bikiniben miközben az utcai hőmérők lelkesen hirdették, hogy ,,Ezt neked November, itt még 27 fok van!”. Az időjárás belefáradt a kedvemre tenni, így felkutattam a csizmámat a szekrény mélyéről, magamba töltöttem üzemanyagnak egy nagy bögre kávét és elindultam a sárga esernyőmmel az egyetemre. Ahogy az szokott lenni, már minden sarkon fellelhető volt egy-egy esernyő árus. Ezek valahogy már a levegőből megérzik, mielőtt akár csak egy csepp is lepottyanna, mikor kell kitenni a portékát. Ahogy kerülgettem a tócsákat, a semmiből ott termett két Jehova Tanúja, akik azon nyomban meg akartak téríteni. Csak, annyit mondtam, hogy: ,,No, grazie…”. Ha az olaszom engedné még hozzá tettem volna ,,… hétfőnként sosem”. Azt kell, hogy mondjam, valahol csodálom ennek a felekezetnek az elszántságát. Ki lenne az rajtuk kívül, aki hétfőn reggel nyolckor zuhogó esőben próbál hívőket gyűjteni. 
Egy kis késéssel beestem a tengerjogi előadásra, szerencsére az órát még nem kezdte el a professzor asszony. Nem lett volna sok értelme, én vagyok az egyetlen hallgatója az előadásnak. Nagyon kedvelem ezt a tűzről pattant olasz asszonyságot, ő pedig értékeli, hogy bejárok az órákra és gyakorolhatja velem az angolját. Az előadás külső szemlélőnek úgy nézhet ki, mintha a tanárnő épp veszekedne velem és leoltana azért, mert nem csináltam meg a feladott házi feladatot, pedig valójában csak két kézzel hadonászva a tengerjogi zónákról és izobátokról akar engem felvilágosítani. Az előadás véget ért, az ég pedig lecsendesedett. Hazaértem, ahol Ingridet már megint azon kaptam, hogy a szobáját porszívózza, az utóbbi két napban kb. negyedszerre. Teljesen be van zsongva, mert holnap érkezik a barátja Franciaországból. De nem akarok csak az esőről fecsegni, mi is történt az elmúlt egy hétben:

Itt járt kedves barátnőm, Meskete Magyarországról és együtt kalandoztunk egy kicsit. Voltunk, az én esetemben újra, a gyönyörű Taorminában, átmentünk a túlpartra, Reggio di Calabriára, ahol végre teljes szívemből és pénztárcámból adózhattam vásárlási szenvedélyemnek, de a hét csúcspontja Siracusa volt. Hogy mi az előnye, ha az ember novemberben megy ebbe az elbűvölő városba? Az, hogy útitársán, pár helybélin és lézengő turistán kívül senkivel nem találkozik. Egy frissítő hajnali 4 órás kelés után fitten és üdén indultunk a kalandra. Már reggel 8 körül beértünk a siracusai városközpontba. Az első célunk a régi városrész volt, ami egy tengerbe nyúló félszigeten, Ortygián terül el. Ortygiát egy sétány öleli körbe a meredek sziklás part mentén, amin természetesen mi is végigsétáltunk. A félszigeten több ókori maradvánnyal találkozhat az ember, vannak itt bizánci emlékek, de több barokk stílusú épület is szembejön velünk az utcán. Minden egyes sarok egy újabb meglepetést tartogat. Miután bebarangoltuk egész Ortygiát, a sétányra érve az levezetett egészen a tengerparti sziklákra, ahova kitértünk megpihenni. Kerestünk egy viszonylag kényelmes sziklát és nem is álltunk fel egészen egy órán keresztül. Nem beszélgettünk, nem vitattuk meg az élet nagy kérdéseit, csak néztük a horizontot, élveztük a napsütést, és ahogy a sziklákat nyaldossák a hullámok. A gondolataim már minden témát körbejártak, a messinai egyetemi ügyektől és egyéb csekély problémáktól kezdtem a merengést és egészen hazáig, Magyarországig jutottam. Számba vettem mennyire hiányoznak apró dolgok. Olyanok, mint, mikor a nagymamám minden nap felhív, és mindig felteszi ugyanazokat a kérdéseket: ,,Annuskám, nem vagy éhes? Ugye nem fázol? Puszi a Lányoknak” vagy az, mikor Szegeden a híres Lányokkal (N+Z) körbetáncoljuk az ebédlőasztalt, vagy gondolnak egyet és átpakolják a fürdőszoba egész berendezését a szobámba.  Apróságok csak. Egy óra elteltével eljutottam a teljes lelki megnyugváshoz! Emellett éhesek is voltunk, így különleges radarjainkkal elmentünk pizza után kutatni. Meg is találtuk az apró tengerparti éttermet és megrendeltük rövid életű új barátainkat, Pizza Parmigianot és Pizza Diavolot. A harc elején még azt hittem alul maradok a küzdelemben Parmigianoval szemben. Sokkal erősebbnek tűnt nálam, de erőt vettem magamon, átestem a holtponton és én kerekedtem felül. ,,Győztem!” –gondoltam magamban – ,,De ettől függetlenül bele fogok halni”.

A két 3 hónapos terhesnek látszó magyar lány felállt az asztaltól és elhagyta a pizzériát. A következő célpont a Régészeti Park volt, ahova édesanyám küldött el minket, aki korábban már járt Siracusában. Azt mondá: ,,Gyermekem, nem térhetsz úgy haza, hogy nem láttad a Régészeti Park ókori görög színházát!”. Mivel még haza akartam térni valamikor magyar honba, így a buszmegállóba siettünk Mesivel, ahol már többen várták a pullmant (az olaszok valamiért így nevezik a buszt). Egyszer csak egy magában motyogó idősebb olasz bácsi megunta a várakozást, a közeli kávézóhoz ment, ahonnan felkapott egy padot és elhelyezte a megállóban. Ezt rajtunk kívül mindenki rezzenéstelen arccal nézte végig, aztán helyet is foglaltak a bácsi mellett. A buszunk hamarosan megérkezett és szegényes olasz nyelvtudásommal igyekeztem elmondani a sofőrnek, hogy szóljon már, ha a régészeti parkhoz érünk. Már 20 perce lehettünk a járművön, mikor kezdett gyanússá válni, hogy a város határa felé tartunk. Mesivel egymásra néztünk, és tudtuk, hogy itt gondok vannak. Odamentem a sofőrhöz, aki rögtön a homlokához csapott, és elkezdett gesztikulálva olaszul ’meakulpázni’, hogy ő elfelejtett szólni. De két percbe sem telt, leintett egy szembe jövő buszt és mi átrohantunk az út túloldalára. Egy órával és még néhány eltévedéssel később elértünk a régészeti park pénztárához, ahol félreérthetetlen tábla hirdette, hogy ’CHIUSO’, vagyis zárva. A görög színház romjai lebegtek lelki szemeim előtt, amit sosem fogok már látni. Anya remélem azért hazaenged. A kalandok aznapra befejeződtek. Mesi pár napra rá hazautazott én pedig újra magyar társaság nélkül maradtam...

Arethusa szökőkút, Siracusa

Siracusa

Katedrális, Siracusa

ballagó turista

ház, Siracusa

Mesike

tengerparti sétány, Siracusa

gyilkos pizzák