Dinnamare

Egy magyar utcában, egy magyar házban, egy magyar szobában fekszem a saját dupla ágyamon. December 27-ét  írunk, és az óra hajnali 1:29-et mutat, és nem jön álom a szememre. MI juthatna ilyenkor az eszembe a TNT nagysikerű felvétele mellett? Hát persze, hogy Szicília. Mégpedig az utolsó kirándulás, Dinnamare.

            Egy hete ülhettem az íróasztalom előtt a fasiszta időkből ránk maradt ritka kényelmetlen ülő alkalmatosságon, amit egyesek széknek neveznek és kegyetlenül próbáltam valamit az agyamba applikálni talán Mussoliniről, bár csak annyi maradt meg róla, hogy ez az ember félelmetesen nagyra tudta nyitni a szemeit.

De lehetett az a szicíliai migráció vagy épp a svájci választási rendszer, mert én csak arra tudtam gondolni, hogy ha egy nappal tovább ülök azon a széken, a fenekem olyan szinten eldeformálódik, hogy azt csak műtéti beavatkozással lehet helyrehozni. Így azon nyomban rákattintottam kedvenc Dariam mosolygós kalapos képére a „közösségi hálón” és segélykérő üzenetben kértem, hogy mentsen ki a süllyedő hajóról, élesszen újra, találjon ki valamit, mert maradandó károsodásaim lesznek. Gyorsan meg is beszéltük a tervet: holnap, Dinnamare, 20 km. Laikusoknak ez annyit tesz holnap elbuszozunk a közeli hegy lábához, elsétálunk függőleges terepen 10 km-t a csúcsra (nem szeretem a mászás, túrázás és egyéb hasonló szavakat. Megrémiszt.), onnan pedig vissza 10 km-t a buszmegállóig. Mi az nekem? 20 km? Bírom én azt!!
Gondolta az alföldi lány naivan.

            Másnap reggel egy heti hideg élelemmel telepakolt hátizsákkal a hátamon egy szál pulóverben indultam a buszmegállóba a szikrázó napsütésben. December közepe volt és 16 fok. Azért a biztonság kedvéért bedobtam egy kabátot is, hiszen elővigyázatos vagyok és imádok cipekedni. Buszra fel, a terv az volt, hogy Maciek és Daria pár megállóval később száll fel. Elhagytuk azt a pár megállót és plusz még egy párat. Akkor kezdtem aggódni, mikor az ablakból kinézve magasodó nagy hegyek lábát nem pillantottam meg… Rohanás a buszsofőrhöz, akitől a megnyerő olaszommal szerettem volna megtudni, hogy hol is vagyok. Nem jött össze. Hívtam Macieket, aki velem ellentétben beszéli az ,,itáliait”. Odaadtam a buszsofőrnek a telefont, akit aztán cseppet sem zavart, hogy szerpentineken kanyarogva felel 28 olasz+ 1 magyar lány életéért, miközben telefonál, buszt vezet, hadonászik és ordít. Mondom ezek jól összevesztek valamin. Visszakapva a telefonom rákérdeztem:

,, -Összekaptatok? Nagyon bunkó volt?

-Nem, nem nagyon segítőkész volt, csak nem kanyarodott be az utcánkba. Ki tudja miért. A lényeg, hogy vissza kell jönnöd a belvárosba!”

Így visszautaztam a központba, találkoztam a Lengyel családdal és végre elindulhattunk a túrára.  Közel egy óra kacskaringózás után a szűk kis hegyi utakon megérkeztünk a kiindulópontra. Kb. 6 óránk volt megtenni a távot az utolsó buszig. Az elején kellemes egyenletes terep fogadott, bár rövid kis lábaimmal szokásosan utolsóként kullogtam hátul a menetben. Az idő tiszta volt, a táj gyönyörű. büszke voltam magamra, hogy felálltam a fasiszta székről és végre mozgok valamit. Két óra múlva még mindig nagyon büszke voltam, de a terepviszonyok egyre meredekebbek lettek és nagyon lassan haladtunk. Szerencsére arra tévedt egy kedves olasz házaspár, akik Alfa Romeojukkal gombászni jöttek a hegyekbe, így elvittek minket egy darabon. Az autóból kiszállva fantasztikus kilátás és 0 fok körüli hőmérséklet fogadott. A kettő ellensúlyozta egymást. A hegytetőn volt egy kis templom, ahova behúzódtunk a szél elől, ami 100 km/órás lökésekkel igyekezett minket a mélybe taszítani. Hangulatos gyertyákkal kivilágított kápolna fogadott. Valaki minden reggel feljöhet ide meggyújtani a mécseseket. Egyszer csak hatalmasat kordult a gyomrom, ránéztem Dariáékra:
,,-Szerintetek szentségtörés itt enni?”

De ekkor már mindketten ültek az egyik padon és bontogatták ki az alufóliából a szendvicseiket. Leültem hát én is falatozni. Miután kellőképpen felmelegedtünk és felkészültünk arra, hogy hamarosan szél általi halált halunk, kimerészkedtünk a kápolnából. Körbejártuk a helyet, fotózkodtunk a tengerre néző panorámával és próbáltuk kikerülni a kecskeszart. A nyájat később találtuk meg. Mikor már a kezem kellőképpen lila volt és a szervezetem úgy döntött, hogy nem bírja tovább a hideget, elindultunk visszafelé. De nem ugyanazon az útvonalon, mint amerről jöttünk. Daria vetette fel az ötletet, ami így szólt:
,,Menjünk arra!”

Majd kezével légvonalban mutatott Messina felé. A részletesebb terv az volt, hogy egy abszolút elhagyatottnak tűnő hegyi úton mászunk le, ami valószínűleg elvezet a főútig, ahonnan majd hazastoppolunk. Az elején kicsit vonakodtam, mert bárhol máshol szívesebben meghalnék, mint a hegyekben megfagyva, ahol maradványaimat egy kannibál kecskenyáj fogja újrahasznosítani. Cicára bíztuk a döntést, aki rábólintott. Így elindultunk a köves terepen. Sokáig bandukoltunk, mikor találkoztunk három motocross versenyzővel, akik elmondták, hogy ezen a terepen szoktak versenyezni és kb. két órára vagyunk a főúttól. Két órával később akadtunk össze a nyájjal, akik kevésbé voltak vérszomjasok, mint előtte elképzeltem. Sőt, szinte tudomást sem vettek rólunk, de megnyugtatott a tény, hogy léteznek kecskét Olaszországban. Az a megdönthetetlen elméletem, hogy az az ország, ahol nem élnek kecskét, az nem is egy igazi ország. Nem egyenjogú a többivel! Az USA sem az olajért támadta meg Irakot, csak még több kecskét akart!

A kecskék támaszpontjától Messina még mindig ugyanolyan távolinak tűnt, és már sötétedni is kezdett. Még mindig nem volt kedvem éppen aznap kilehelnem az éjjeli fagyban a lelkem, mikor jött a csoda. A csodát Marcellonak hívták és fehér terepjáróval kanyarodott be elénk. Marcellotól két érdekes dolgot tudtam meg: 1. fiatalabb korában tűzoltóként dolgozott és Törökországban mentette az embereket a földrengés után. 2. Messina még rohadt messze van onnan, ahol tartottunk.

Hős tűzoltónk házig vitt minket, ahol a lábaim külön életre kelve olykor-olykor összecsuklottak alattam. Elismerem, nem volt az 20 km, de Szikszai részről örökölt rövid kis lábaimnak éppen elég volt aznapra.  

úton

kápolna

Dinnamare

vad kecskenyáj