A hajótörés - Guimaraes

A vonathoz rohantunk a zuhogó esőben. Béla és Sophie elöl, Enea és én hátul. Kísérőinket a pozítív csengésű hostelünkben szedtük fel, és együtt látogattuk meg az elragadó Guimaraesbe Portótol egy órányira, ahol  még a kukák is mosolyogtak. Barangoltunk utcáról utcára, amerre a lábunk vitt, helyi édességekkel kedveskedtünk a gyomrunknak, az egyik dombon szembe jött velünk egy vár, ahol azt vártam, hogy végre valaki kiszóljon nekünk középkori páncélos gúnyában, hogy: ,,Hülye angolok, angol hülyék!”

 Portugália ezen részén úgy teremnek a várak, ahogy Magyarországon a termálfürdők. 

A délután közepén az ég vízvezetékrendszerében csőtörés történt, vagy valami égi személy akart kekeckedni velünk és hazazavarni eme kedves kis falucskából, így futásnak eredtünk, már ha lehet futásnak nevezni azt a mozgáskoordinációt, amit ilyenkor szoktam produkálni. Enea is lassú volt. Egy velem egy magas és egyidős olasz férfit kell elképzelni, akire plusz tíz évet rakott az a szörnyűség, ami történt vele. Válltól hiányzott a bal karja és az egyik lábára bicegett. Az egyik szeme zöld volt, a másik pedig égszínkék. Nem ismerem a történetét, de abban biztos vagyok, hogy négyünk közül ő volt a legerősebb, és az egyik legmelegszívűbb ember, akivel valaha találkoztam. Érezni lehetett, bár egy szóval nem mondta, hogy sokat szenvedett és dupla annyi megpróbáltatást kapott az élettől, mint én, vagy bármely halandó ember. A telefonom Parov Stelar Matildáját kezdte dalolászni. Egyetlen anyukám hívott, aznap már harmadszorra, így illő volt megnyomnom végre azt a zöld kis telefongombot. Hívás közben általában férfias habitussal csak egy felé tudok koncentrálni, ráadásul olasz módra a kezeimmel is hadonászni kezdek. A többiek vezetgettek, mit merre, hopp fel a vonatra…

,,Igen Anya, minden szuper, imádnád ezt a helyet!”

Le a táska, le a kabát, jajj, véletlen belekönyököltem Bélába…

,,Képzeld, tegnap olyat ettem, hogy hét nyelven beszélt és más dialektusokat is ismert”

… A háttérben Béla keserves ordítására lettem figyelmes.

,,Őőő Anyuka, le kell tennem… Ez a lengyel itt nyöszörög mellettem..”

Mikor balra néztem Bélára, csak akkor vettem észre, hogy a szemét dörzsölgeti és rázkódik a fájdalomtól. Elvesztettem a fonalat… Rendben, hogy picit meglöktem, de hát férfiből van az istenit, csak bírja az ütést! Sherlocki képességeimmel hamar összeraktam a rejtélyt, mikor megláttam a kezében a színektől daloló képeslapot, ami Guimaraes főterét ábrázolta szikrázó napsütésben.

Bűnügyi jegyzőkönyv:

A gyanúsított Szikszai Anna büntetlen előéletű, 23 éves középtermetű fiatal lány, akinek sajátos ismertető jegye, hogy kifejezetten rövid lábai vannak, figyelmetlenül vette le kabátját édesanyjával való nemzetközi telefonbeszélgetés közben és könyökével határozottabb mozdulattal megsuhintotta a lengyel állampolgárságú Zsghisjescsibzsbzs Bélát, aki jobb kezében portugál fából gyártott 0.50 euro centért vásárolt képeslapot tartott, aminek 90 fokos, az előállítás során a szabványnál élesebbre hagyott sarka a lökés következtében az áldozat jobb szemébe szúródott.

Nem volt olyan rossz a helyzet, mint Johnny Deppnél a Volt egyszer egy Mexikóban, de egyre idegesebb lettem, mert beszélni sem tudott a fájdalomtól. 60 perc múlva egy töredezett hajszálnyit sem javult a helyzet. Leszálltunk a vonatról, fogtunk egy taxit és a legközelebbi kórházat jelöltük meg úti célul. A portugál sürgősségi osztály lelkesen kivizsgálásra várakozó betegei között vártam fél órát idegbetegen, míg egy reményeim szerint, jól képzett, lehetőleg túlképzett, kipihent és nálam mérföldekkel óvatosabb orvosdoktor megvizsgálta Esmeraldát. A pokol legmélyebb bugyrában éreztem magam, ahol mellettem Hitler és Sztálin játszott baráti tenisz meccset. A bűntudat belülről rágott, mint egy raj éles fogú amazonasi pirahnya. Hogy születhettem ennyire fogyatékos béna embernek? Rendszeresen végzek magamon pusztítást, fotocellás ajtónak és fának is mentem már neki, égettem már le a frufrum öngyújtóval, törtem már el az orrom ping-pong labda keresése közben, de másoknak soha nem okoztam még fájdalmat. Ilyen szinteket eddig még nem ütöttem meg.  Annyiszor végig játszottam magamban, hogy is kerülhettem volna ezt el, de az időgépemet épp a másik nadrágzsebemben hagytam, szóval csak annyit tehettem, hogy várok és pozitív maradok. Mellettem ült Enea, aki szinte árasztotta magából a nyugalmat, akár egy jó minőségű hősugárzó. Harminc plusz mínusz egy-két perc elteltével megjelent a vizsgáló ajtajában újdonsült kalózunk. Az egyik szeme le volt ragasztva egy csinos kis tapasszal, de határozottabban jobban festett a korábbinál. Több kiló súlytól szabadult meg a lelkem, bár a kálváriának még cseppet sem volt vége. Most két fontos tanácsot szeretnék megosztani mindenkivel, ha külföldre szeretne utazni:

1.     Ne utazz velem, ha életben szeretnél maradni!

2.     Váltsd ki az EU egészségbiztosítási kártyát! Ellenben hatalmas összegeket kell kiperkálnod! 

Béla nem volt elég elővigyázatos, és sajnos mindkét pontot megszegte. Aznap korán visszamentünk a hostelba, és Feketeszakáll hamar nyugovóra tért, vagy épp elment a fájdalmaitól átszenvedni az éjszakát. Nem sokat beszéltünk, ahogy az elkövetkezendő pár napban sem. Próbáltam optimista lenni, a pohár igenis félig tele van, a világbéke egy nap majd eljön, hamarosan felfedezzük az AIDS ellenszerét, az északi szőrösorrú vombat nem fog kihalni, a vadító szemkötő pedig csak 2 napig lesz rajtad drágaságom és minden rendbe jön! Erre legtöbbször csak annyi választ kaptam, hogy ,,Majd meglátjuk”. Mindenki állította, hogy nem az én hibám volt, és valahol lelkem egyik kis szegletében én is tudtam, hogy igazuk van. Egyedül a szemkötős kalóz nem tudott semmit.

            Mi is lehetne a leglogikusabb lépés, amit akár egy pszichológus is ajánlhat a bűntudat kezelésére? Vettem egy üveg bort és a föld alá ittam magam. Enea volt végig mellettem és erősítette bennem a gondolatot, hogy a hajótörés egy szerencsétlen véletlen volt. Később, mikor egy fokkal kevésbé akartam levetni magamat nylonzacskóval a fejemen egy hídról, Enea és én csatlakoztunk Marta társaságához, hogy az utolsó Portói éjszakánkon felfedezzük a sangria édes, és még édesebb ízeit. Hirtelen egy kocsmában ébredtem fel egy ismeretlen helyi lakos vállán. Előttem egy együttes zenélt, jobbra tőlem pedig Marta röhögött. Hajnali 4-re kellett visszaérnem a hostelba, mert indultunk a reptérre, hogy utunk utolsó állomásaként elrepüljünk a szerelmesek és Amelie városába. Akkorra már csak magyarul tudtam beszélni, ami eléggé megnehezíti a folyékony kommunikációt. Béla is megjelent, így moderáltam magam. Egyik szemét sem tudta kinyitni, mivel, ha az egyiket kinyitotta reflexszerűen nyílt a másik és jött a fájdalom. Odasiettem a vakhoz, karon fogtam és a következő két napban első osztályú vakvezető kutya vált belőlem…