Egyedül Palermóban

Éjfél előtt egy kis késéssel landoltam a szigetem nyugati csücskében fekvő Trapaniban. Komótosan levánszorogtam a masináról és elsétáltam a várócsarnokig. Külső szemlélőnek meglehetősen félelmetes nomád látványt nyújthattam. Úgy éreztem magam, mint egy hiányos puzzle, amit ráadásul alomnak használt egy macska. A darabjaimat Nyugat-Európa városaiban hagytam. Semmit nem akartam jobban, mint az anyukámat, egy bögre meleg kakaót és egy doboz tejfölt. Lehetőleg ebben a sorrendben. Mit nekem Szicília, kék ég, meg Földközi-tenger? Csak a szürke és iszapos Tisza-partra vágytam!

            A repülőn már eldöntöttem, hogy a reptéren éjszakázom, hiszen nincs is annál egészségesebb egy fiatal szervezetnek, mint kemény derékaljon pihenni, emellett jelentős összegeket tudnék megspórolni, és reggel folytatom tovább utamat a sziget keleti felébe. A tervem hamar dugába dőlt, a reptér ugyanis csak éjszaka fél 1-ig volt nyitva. Az élet így választás elé állított:

1. lehetőség: Bebuszozni Trapaniba és találni éjszakai menedéket.

2. lehetőség: Elbuszozni Palermóig és ott találni valami kunyhót.

A döntésre 10 percem volt, mert akkor indultak az utolsó járatok. A Bolygó Kapitánya épp egy mexikói erdőtűznél közreműködött, így segítségül hívtam a technikát és megpróbáltam csatlakozni a világhálóra, hogy ott bővítsem ismereteimet a két városban fellelhető pénztárcabarát hostelekről, szabad istállókról, ahol puha szalmán nyugovóra térhetek, de a technika nagy tenyerét arcomba nyomta és megálljt parancsolt egy 10 euro/24 óra internet használati díjjal. Utolsó reménysugárként az olasz telefonomhoz nyúltam és rég nem látott Dariát tárcsáztam, de egy igen csak kellemetlen hang olaszul kezdett nekem karattyolni. Valami olyasmit mondhatott, hogy ,,Csak szeretnéd kedveském! Bár vendégszerető nép vagyunk, de ennyire azért nem! Töltsd fel az egyenleged!”.

            Úgy cselekedtem tehát, ahogy egy igazi megfontolt, felnőtt nő, elmondtam egy ’ec-pec kimehetsz-et’ és megvettem a jegyemet a palermói buszra. A másfél órás út alatt a meditáció hatodik lépcsőfokára jutottam és már majdnem kiléptem a testemből, hogy jól arcon csaphassam magam, amiért nem foglaltam előre szállást, de hirtelen megérkeztünk éjjel fél kettőkor a kihalt Palermóba. A buszsofőrtől kapott instrukciókat követve eljutottam a Palma Hotelig, mely ezzel a névvel biztos valami egzotikumot kívánt kölcsönözni a helynek, amit a hiányos névtábla és a koszos ablakok nem igazán adtak vissza. Először óvatosan csengettem be.  5 perc után már kínomban az Eye Of The Tiger dallamára nyomtam a csengőt. Gondoltam biztos tetszik nekik, azért nem jönnek ki, ezért átváltottam a monoton csengetésre és teljes testemmel nekifeszültem a gombnak. Semmi válasz. Itt valaki nagyon mélyen alhat, vagy nem szereti a Rocky-t.

            Még egy hostelbe csöngettem be, amit a szomszéd utcában találtam, de ott egy álmos hangú Giovanni kiszólt, hogy ,,teltház van Kicsiszívem”. Törvényszerűen ekkor kezdett el esni az eső. Mikor már közel voltam ahhoz a ponthoz, hogy belefekszem az egyik pocsolyába és visítva elkezdek fetrengeni, mint egy hisztis gyerek, akkor belém hasított a felismerés, hogy réges-rég, még hónapokkal ezelőtt felírtam egy hostel címét, pontosabban az utca nevét a kis kék noteszembe, mikor még Dariáékkal akartunk ide jönni. Megvagy! Via Gagini! Pontosabban majdnem meg is volnánk, ha épp Palermo nem a sziget fővárosa lenne 1 millió lakossal és 160 km² kiterjedéssel. Visszasétáltam a buszmegállóhoz és odarohantam az első leparkoló női sofőrhöz. Frenetikusan folyékony olasz nyelvtudásommal előadtam, hogy ,,Via Gagini, olcsó hostel, szegény diák…”. Nagyon elkeseredett képet vághattam, mivel pár percen belül már az anyósülésen ültem és együtt bolyongtunk a városban a Via Gagini-t keresve. Rajtunk kívül még sokan nem tudták hol van… 30 perc, 10 leszólított palermói és öt eltévesztett utcasarok után kitett megmentőm a Your Hostel előtt. Az ajtó tárva nyitva volt, így beléptem az épületbe. Az előtérben teljes sötétség fogadott. Semmi csengő vagy telefonszám szükség esetén. Ahogy körülnéztem megpillantottam egy palacsinta képű lányt (az első sütésből) a biztonsági kamera képernyőjén.

,,Na most mi legyen?” –kérdezte tőlem. Nem tudtam neki válaszolni. Kb. fél óra telhetett így el, mikor már azon voltam, hogy leterítem a padlóra a hálózsákomat, legalább nem kell az esőben kóborolnom, de hirtelen Isten közbe szólt. ’’Mondta Isten, legyen világosság. És lett világosság. Látta Isten, hogy a világosság jó.’’Anna is látta, hogy a világosság nagyon jó. Az égi lámpafény után először a borszagot éreztem meg, amit egy halálfejes pizsamaalsóban felém tántorgó Szent Mario követett, ő volt az éjszakai portás. A beszélgetésünk a következőképpen folyt:

-Szia! Jajj de szuper, végre valaki!

-Szia! Nem beszélek angolul.

-Oké, mindegy. Kéne egy szabad ágy! (Ami ugye úgy hangzik angolul, hogy ,,I need a free bed”)

-Itt semmi sincsen ingyen.

-Úgy értem, ágy, ahol aludhatok.

-Aha. Pillanat.

Már csak egy egyszemélyes ’lakosztályuk’ volt szabad, ami bár 5 kerek euróval volt drágább a kollégiumi többszemélyesnél, de mérlegelve a lehetőségeket –ez, vagy megosztani egy nedves padot egy hajléktalan palermói úriemberrel és izgatottan csaholó kutyájával –rábólintottam. Nem vágytam másra, csak egy forró zuhanyra, és, hogy végre lecsukhassam a szemem. Magamra húztam az enyhén dohos szagú ágyneműt és hallgattam a 24 fokra állított légkondi egyenletes zúgását. Azon nyomban elaludtam.