Au revoir Párizs!

Utazásom utolsó 36 órája olyan volt, mint egy rapid randi. Nagyon szimpatikus volt ez a jóvágású francia főváros. Minden vele töltött perc örökre megmarad az emlékeimben, hiszen ki ne szeretne egy ilyen előkelő úriembert. Párizs kinyitja előtted az ajtót, lesegíti a kabátodat és még a széket is kihúzza neked. Igazi főnyeremény ez a pasi! Talán még hosszabb távra is tudnék vele tervezni, vagy éppen azért tűnt ennyire különlegesnek ez az idő, mert ilyen rövid volt. A végén kiderülne, hogy a szép külső egy haszontalan élőlényt takar, aki vasárnaponként sört egyensúlyozva a hasán nézi a Forma 1-et, és a 26. körnél eszébe jut, hogy már három napja nem cserélt alsógatyát. De ez csak rosszindulatú feltételezés.
Én bízok francia szeretőmben, hogy még sok szép percet fog nekem adni a jövőben, mikor legközelebb meglátogatom. Talán egy nap még az Eiffel-toronyra is azt fogom mondani, hogy ,,csudaszép vastorony”. Miért is kell nekem visszatérnem egy nap ide? Hát hallottatok ti már olyat, hogy ,,Két és fél napot töltöttem Párizsban és mindent megnéztem.” ??? Párizsról külön 300 oldalas útikönyveket adnak ki… Ráadásnak még hozzá kell adni a koordinációs képességeimet és a már említett 16 metróvonalat.

Elmondom az időbeosztást:

Louvre két óra alatt… 150 japán turista a Mona Lisa előtt, ahol még ahhoz is kellett pár perc, hogy előrefurakodjunk, mint egy Ákos koncerten az Induljon a banzáj című szám alatt, ahol attól kell félned, hogy a pogózó tömeg agyontapos. Tehát millió ,,sorry… ohh sorry” után elértük a festményt, vagyis a mosolygó asszonyság körüli másfél méteres kordont. Mondtam én, hogy koncerten vagyunk. Csináltunk is gyorsan egy közeli fotót a világsztárral, majd rohantunk tovább Delacroix-hoz, hogy villantson nekünk a szabadságért küzdő francia menyecske. Útközben rákacsintottam a fess XIV. Lajosra, de Hammurabi törvényoszlopára már nem is volt időnk, így nem tudhattam meg, ha épp tyúkot támadna kedvem lopni, ezért büntetésül a bal vagy a jobb kezemtől kéne megválnom. 

Delacroix: A szabadság vezeti a népet... meg egy őrült lengyel

Következett a Musée d’Orsay, mely egy régen lebontásra ítélt vasúti pályaudvar, átalakítva egy világhírű képzőművészeti múzeummá. Tehát egy Nyugati pályaudvar, kevesebb galambbal és több impresszionista festménnyel. Utána időpontunk volt Quasimodóhoz a Notre-Dame-ba. Azt beszélik, hogy a németek ezt a katedrálist is fel akarták robbantani a II. világháború alatt, de az ezzel megbízott Jürgen képtelen volt elvégezni a feladatot. Én megértem Jürgent. Ez az épület szigorú és tekintélyt parancsoló, ahol belépés után azon nyomban lehalkítod a telefonod és te sem szólsz sokkal többet, míg bent vagy. Bár ez a csend sem tartott túl sokáig…

Iszkiri a Montmarte-ra Amelie-hez! Amelie-hez, akit imádok! Ez a megismételhetetlen alkotás Emílió névre hallgató fehér színben tündöklő laptopom Filmek mappájának örökös kelléke, aminek több jelenete játszódott ezen a párizsi helyszínen. Ha néhanapján, mikor bevackolom magam a szobámba és lányokhoz illően siratom elpazarolt fiatalságom, és a szentekhez imádkozom, hogy valaki küldjön már nekem valami használható férfi egyedet (hogy a Mama megnyugodhasson, nem hiába vette meg a piacon azt az étkészletet… ) na akkor elindítom ezt a filmet és rájövök, hogy minden a legnagyobb rendben. Nino csak a zöldségeshez ugrott le és már úton van. Ez a boldogság filmesített kópiája! Tehát mondhatjuk finoman bezsongtam, mint egy pattanásos kis tinédzser lány, ahogy egy Robbie Williams koncerten ráveti magát a megtestesült férfiasság tömegbe dobott izzadtságtól csöpögő pólójára. Sétálgattunk a girbegurba kis utcácskákon, kerestem a bort vedelő Modigliani-t, vagy egy utcasarkon festegető kemény kalapos Picasso-t, de sehol. Elértünk a Moulin Rouge-hoz, ahova csakis azért nem mentünk, be, mert nem volt nálunk fejenként 100 euro a belépődíjra. Helyette vacsorára benyeltünk egy kisebb fajta kacsát sajttállal megfűszerezve. Nem hittem volna, hogy elérkezik ez a pillanat az életemben, mint diagnosztizált húsfüggő, de ezen az estén a sajttál nyert. Pontosabban Kéksajt! Büdös volt, igen! Penészes volt, igen! Kék is volt, az is igaz... De az íze! Csak az orrodat kell befognod és tiéd a mennyek országa! Bridget Jones is megmondta, túl kevés kék étel van! Ha tehetném, vennék egy juhnyájat, kiterelném őket Kécske és Tiszabög határába, ott alapítanék egy sajtüzemet!

Másnap érkezett el a búcsú ideje. Búcsúzkodtam ettől a tizenkét naptól, négy várostól, három országtól, és két hebrencs lengyeltől. A szemkötő aznapra már lekerült, az ezeréves jégkorszaknak vége szakadt. Béla a legkevésbé koszos kockás ingét viselte, Pityun pedig az 'add as a friend' feliratú kék pólója volt a változatosság kedvéért. Borostásak és leharcoltak voltak mindketten, de még mindig annyit beszéltek, mint a Napsugár Ovi 20 fős óvodáscsoportja. A csomagjaimat lovagjaim a Beauvaus reptér 2-es termináljáig cipelték, ők lengyel honba indultak egy Wroclaw-i géppel, míg rám még várt pár vizsga a szigetemen. A kis bőröndöm idő közben defektet kapott és 4 kg-al többet nyomott a megengedett súlyhatárnál, de bíztam ellenállhatatlan kelet-európai mosolyomban, de főleg abban, hogy nem ellenőrzik le. Egyenként megölelgettem a két nagyra nőtt barnamedvét. Ez a búcsú mindig határozatlan időre szól. Ki tudja, mikor látom ezeket ’Hagymaembereket’ legközelebb. A gépre felvonszolva a bőröndömet lerogytam az ülésbe, mint egy kiló kicsírázott krumpli. Csak akkor jutott el az agyamig, hogy Trapaniban fogok leszállni. Trapani hat órára van Messinától és este fél 12 lesz, mire landolni fogok. Szicíliában tömegközlekedés éjfél után? Jó vicc. Mi lesz most?