Indulás Rómába!

Itt vagyok ragyogok:

Több, mint egy hónapja nem pötyögtem eme szent internetes felületre. Túl kellett élnem a karácsonyi kacsa támadását, aki még halála után is elég veszélyes állat. A sült kacsa nem volt egyedül, a támadó seregben mákos bejglik és mézeskalácsok hada segítette a halott madár hadjáratát. Vért izzadtam, mire mindenkit legyőztem, és ahogy vége lett a háborúnak, jöttek a könyveim. Agresszívan körbevettek, beszorítottak a sarokba és tanulásra kényszerítettek.
Azok a napok megtanítottak arra, hogy mennyire édes az az erasmusos/campusos élet, mikor a legnagyobb gondod, hogy másnap Szicília északi részére ruccanj ki kirándulni, vagy lemenj a tengerpartra köveket dobálni a tengerbe. Ami lássuk be, az egyik leghaszontalanabb tevékenység, amit ember kitalált, bár én élvezni szoktam.  Szóval intim kapcsoltba kerültem Titóval, meghajlítottam a hozamgörbét, a konzuli védelemmel pedig igazi pitbullá edzett. Természetesen a pitbull ünnepelni sem felejtett el utána. Most pedig igazi deja vu érzésem van, ahogy körbenézek a szobámban. Közlekedni annyira nem lehet, csak ugrálni a ruhahalmok között. ,,Akkor ezt a pulcsit elviszem… Nem, nem! Gertrúdot, hű éjszakai társamat/plüss jegesmedvém nem hagyhatom itthon!! Inkább csak 10 bugyit viszek és sokat mosok…” Bele lehet szokni, ebbe az állandó pakolásba?

Fura volt hazajönni. Három hónap alatt is nagyon sok minden meg tud változni. Az élet nem állt meg Magyarországon és várta hibernált állapotban, hogy a leány visszacsöppenjen bele. Nem dőlt ki 100 évre, mint a naiv, rózsákat fogdosó Csipkerózsika. Mire újra megszoktam új életem indulhatok is az öreg Liszt Fecó barátomhoz holnap délben.

            Vázolom a tervet: Holnap 14:00-kor felszáll a Rómába tartó gép, amin én is rajta leszek, kalandor csizmámmal a lábamon. A Ryanair teljesen megbízható gépe nem robban le út közben, nem lesz defektes és nem fogy ki a benzin (látható, hogy rengeteget tudok a repülőgépek mechanikus működéséről). A bájos római reptér egyik kifejezetten kényelmes ülő alkalmatosságán 3 óra várakozás után találkozom kimondhatatlan nevű lengyel pajtásaimmal, akikkel egy évvel ezelőtt még Isztambulban hozott össze a sors, vagy épp büntetett meg a karma. Az egyszerűség kedvéért nevezzük őket Lengyel 1 és Lengyel 2-nek. Legyünk kreatívabbak! Nevezzük el ékes magyar néven a bájos útitársakat! A már említett ’Hiperaktív, mindig kockás ing van rajtam és gitár a kezemben’ ezentúl csak Béla, párja pedig ’Idegenvezető vagyok és még egy út szélén heverő kavicsról is órákat beszélek, és annál több piros Marlborót szívok’ a későbbiekben csak Pityu.

Ezzel pedig kezdetét veszi a kaland. Nagyon sok dolgom lesz, rendkívül rövid idő alatt. 3 nap alatt Rómában kávéznom kell a vakációzó Audrey Hapburnnel,  Marseilleben ki kell szabadítanom Monte Cristo grófját, 3 nap alatt Porto összes hídján végig kell sétálnom és végül Párizsban a Szajna parton magamévá tenni egy egész guriga camambert….

24 órával és egyel kevesebb repjeggyel később:

Be vagyok zárva egy terminálba! De legalább Rómában. Három órája landoltunk a Ryanair vaskacsájával. Balu kapitány egy darabban letette a gépet és még Don Kartács sem támadott meg minket út közben. Minden stimmel, csak éppen a lengyeleim hiányoznak. Merre van Béla és Pityu? Hiperaktív Béla ígérete szerint 18:30-kor széles mosollyal kéne kilépniük a velem szemben lévő szárnyas ajtón rózsával a szájukban, de az érkezéseket mutató kijelző csak 19:40-re mutat egy Wroclawból úton levő gépen. Újra nem sikerült csalódnom a gyermek megbízhatóságában. Béla határozott egyéniség, de még ő sem tudja seggbe rúgni a Ryanair egy másik gépén dolgozó Balu kapitányát, hogy:,,Húzzunk már bele Balu, várnak ránk!”

            Nyolc hónapja nem láttam Pityut és Bélát mikor májusban felszálltam arra a buszra Krakkóban. Többé nem is nagyon akartam. A történet hosszú, az internetes felület korlátozott. A lényeg, hogy egy órája arra a pillanatra várok, hogy végre a középkori kínzószerszámnak kinéző szempillagöndörítőmmel bepödörhessem a szempillám, hogy csábítóbb külsőt kölcsönözzek meggyötört arcomnak. Avatatlan szemnek ez a folyamat kegyetlennek tűnhet.. Még várok…

Újabb 2 óra elteltével…

A szempillám épp pödrés alatt állt, mikor nyílott az ajtó és kilépett rajta két alak. Nagyra nőtt, megtermett lengyelek kétségtelenül. Nem tudom ezeket mivel etetik, de az az elképzelésem, hogy nagy grizzly medvéket fogyasztanak egy ültő helyükben ebédre. Csemegének egy pár fej vöröshagyma. Kell a vitamin is!

Megtörtént események alapján:

-Anna, mit együnk ma reggelire?

-Mondjuk rántottát.

-De hát nincs itthon hagyma!

Azt hiszem mondhattam volna palacsintát is, akkor is ez lett volna a válasz.

A két megtermett alak felém közeledett. Az egyiken egy kék vibráló napszemüveg, a másikon egy zöld csokornyakkendő volt. A nyakukba ugrottam, hadd lássák mennyire lenyűgöztek a belépőjükkel. Jó volt újra látni ezeket a ,,Hagymaembereket” , ahogy saját magukat nevezik. Fura volt, hogy szinte cseppet sem volt fura. Minden ment a maga útján. Úriemberként vitték a csomagomat és még az ajtón is előreengedtek kérés nélkül. Fel a buszra, le a buszról, egy metró, két metró, hejjhóó és már találkoztunk is a vendéglátónkkal, Massimóval. Massimóról annyit kell tudni, hogy egy húszas évei közepén járó tipikus olasz pasi, aki szeret enni, inni (bár ezzel vannak gondjai, mármint a határokkal) és persze a nőket sem veti meg. Két órán belül már sört ittunk a Tevere partjához közeli kis pubban és az élet nagy kérdéseit feszegettük. Massimoról többet is megtudtunk, többek között, hogy minden eddigi barátnője pejoratív értelembe vett kurtizán és az egy éjszakás kapcsolataira azért van igénye, hogy valaki végre ,,megmossa neki a lelkét”…. Olasz a szentem, az bizonyos!

            Másnap elérkezettnek láttuk az időt a pohár fenekénél többet is látni Rómából….

Folyt. köv. :)