Málta, te drága

Több, mint egy hete nem pötyögtem semmit internetes naplómba, de ez nem egyenlő azzal, hogy életem sivár és kiszáradt mederben folyik. Éppen ellenkezőleg. El sem tudom mondani, mennyi minden történt az utóbbi 10 napban. Ez alatt a közel 240 óra alatt bejártam Máltát, átutaztam Szicília nyugati partjára a Templomok Völgyébe, jártam a Palermóhoz közeli tündéri Cefalúban, stoppoltunk egy kompot  a ’csizma orrába’, hogy igazi szárazföldet érinthessek a talpammal, és végül körbehajóztuk a Lipari-szigeteket is, hiszen nem volt jobb dolgunk. Ha én ezt mindet egyszerre meg akarnám osztani az éterben, valószínűleg a Google eltiltana pár napra a bejegyzések írásától.  Mivel is kezdjem? 

Hát a Málta sztorit biztos ki nem hagynám!

247 órával ezelőtt egy sebes olasz vonaton robogtam ordítozó olasz gyerekek társaságában a Messina-Anya vasútvonalon Catania felé. Már nagyon hiányzott a bolondos anyukám. Persze a technika csodáinak köszönhetően, legyen az telefon, skype vagy a jó öreg postagalamb, viszonylag egyszerű tartani a kapcsolatot, de mégsem hívhatom fel napjában többször, mikor életbevágóan fontos döntés előtt állok. Lehet az szívügyi vagy természeti katasztrófa. Ez mellesleg éppen aktuális, hiszen pár napja kicsit kitört az Etna. Mint mondtam, csak egy kicsit, nem nagyon. Az ezzel járó földrengések csupán csak mikrorengések voltak, amik alig súrolták a Richter-skála kettes erősségét. Ez a velejárója, ha az ember 50 km-re lakik egy működő vulkántól.

Visszatérve anyára, biztonsággal töltött el, hogy egy hétre újra ott lesz mellettem, így már képtelenség óriási ballépéseket vagy divatbűnöket elkövetnem. Hiszen eddig az is megtörténhetett, hogy a nem megfelelő árnyalatú kendőt vettem fel az aznapi szerelésemhez. A vasútállomáson kutattam a szememmel,  nagy bőr hátizsákkal és szalmakalappal a fején képzeltem el. Pár perc múlva megtaláltam a tömegben. A hátizsák megvolt, de megdöbbentett a kalap hiánya. Azért odamentem üdvözölni.
            Ő és hű barátnője, Marcsi jött a gyermek meglátogatása ürügyén a szigetemre. Sajnos apa nem tudott elszabadulni a Jürgenek és Jutták országából, pedig az lett volna csak az igazán izgalmas családi vakáció. Kb. 24 békés órát jósolnék magunknak az első nagyobb családi veszekedésig, aminek kirobbanása olyan sorsdöntő kérdésektől indul, mint, hogy ,,Merre is van észak?” vagy épp ,,Az ég ma acélkék vagy inkább olyan babakék?” amitől eljutunk a ,,Már megint elfelejtettél felköszönteni a névnapomon” keresztül a ,,Nekem van igazam, mert neked nincs”-ig. Tévedés ne essék, boldog családi életet élünk, csak legtöbbször hármunknak négy teljesen különböző véleménye van. Az arányokon javít, ha egyikünk olvas, pihen, vagy alszik (Apa, ha követed a lányod fecsegését néha, tudd, hogy sokat gondoltunk ám rád!)

            A nagy egymásra találás, egymás nyakába ugrás és a gyermeket felhízlaló sütizés után egy transzfer busz elszállított minket Szicília déli csücskébe, Pozzallóba, ahol egy hatalmas katamarán csak arra várt, hogy a három magyar kisasszony felszálljon a fedélzetre, és elvigye őket a máltai paradicsomba. Az egész napos utazás, síneken, közúton és vízen kiszívta tartalék energiáinkat és kopogott a szemünk az éhségtől.  Mit csinál a magyar ember, ha éhes? Hát előhúz egy rúd kolbászt a túrahátizsákjából. Családiasan megterítettünk a magyar asztalt paraszti csemegével. Pár percen belül a levegőben terjengő kolbászszagra többen felkapták a fejüket és értetlenkedve bámulták a piknikező magyarokat. Ha engem kérdeztek, csak irigykedtek. A lakoma végére szinte már Vallettába, Málta fővárosába értünk, ahonnan egy rövid szakasz várt még ránk busszal a közeli Bugibbába. Másnap realizáltam, hogy a 316 km²-es országban nem beszélhetünk nagy távolságokról. Két napunk volt véghez vinni a lehetetlent és bejárni Máltát. Többet nem akartak anyáék Máltára ,,pazarolni”, hiszen ott várt rájuk még Szicília. Ha a küldetést nem is 100%-osan, de teljesítettük. Annyi biztos, hogy ez a rövid idő elég volt ahhoz, hogy beleszeressek ebbe a helybe.

Hogy milyen is ez a tintapacányi sziget a Földközi-tengerben?

               Röviden: egyszerű, logikus és elragadó. Málta olyan, mint a férfi, akivel le tudnád élni az életed. Nem egy Adonisz, nem kirívóan intelligens, még igazán viccesnek sem mondható, de mégis van benne valami, ami különleges. Különlegesen sokan hódították meg, annyi biztos. Voltak itt normannok, törökök, a hős Johannita lovagok, a franciák is jártak erre, aztán ráadásnak még az angolok is idepofátlankodtak. Maradtak is kb. 150 évig. A kultúrák kavalkádja pedig egy olyan vegyületet hozott létre ezen a földdarabon, amilyet eddig soha nem tapasztaltam. A máltai polgár a végtelenségig kedves, segítőkész és egyben tisztelettudó. Az üzletekben tudják hol a határ, egyáltalán nem rámenősek, mint mondjuk az arab országokban. Rájuk mosolyogsz, és azt rögtön viszonozzák, elvárások nélkül.

            Ez az ország az ingyenes nyilvános wc-k és wifi hot spotok kánaánja. Ami rám az egyik legnagyobb benyomást tette, az az ablaktörő kalapácsok esete. Megfigyeltem, hogy minden egyes járművön fellelhető volt teljes létszámban a piros kis eszköz. Ha megfigyeltétek hazánkban, elsősorban a vonatokon, a kalapácsok helyét az utóbbi időben (vagyis miután mindet eltulajdonították) a következő felirat vette át: ,,Vészhelyzet esetén kérje az ablaktörő kalapácsot a mozdonyvezetőtől”.

            Itt, ha egy tolókocsis mozgáskorlátozott szeretne felszállni a buszra, a sofőr maga megy le és segíti a feljutást. A közlekedés persze kaotikus, ami főleg annak tudható be, hogy angol módra az ellenkező oldalon haladnak a kacskaringós hegyi szerpentineken, mint az őrültek. Több ,,a gyorsaság öl” feliratú táblát láttam az utak mellett, mint fát. Tehát a sziget igen kopár és sziklás. Az építészetük teljesen egységes, sehol sem látni nagy felhőkarcolókat vagy otromba bevásárlóközpontokat. Megmaradtak a Johannita időkben homokkőből felhúzott erődök és városrészek, amik egy kellemes mediterrán hangulatot kölcsönöznek az egész szigetnek.

            A küldetésünk alatt bejártuk az aprócska fővárost, Vallettát (ahol kevesebben laknak, mint a tiszakécskei metropoliszban), sétáltunk Mdina középkori sikátoraiban, elmentük a marsaxlokki kikötőbe és bámultuk a vízen lebegő színes kis csónakokat, megkóstoltam a Maltese Spagetthit (képzelj el sok tésztát még több kolbásszal és paradicsomszósszal) és a sziget északi csücskében megmártóztunk az októberi tengerben. Nagy szívfájdalmam, hogy nem jutottunk el Dinglibe, ami legjobban a meredek sziklás tengerpartjáról híres. A sziklák annyira nem izgatnak, de nagyon tetszik a neve. Dingli, mint egy szereplő egy Jane Austen regényben. Ha másért nem is, ezért mindenképpen vissza kell majd mennem Máltára. Nem volt elég ebből a szerelmi kalandból ez a két nap. Kicsit szomorúan tértem vissza megcsalt kedvesemhez, Szicíliához, de bánatos kedvem nem tartott sokáig.

A többiről hamarosan mesélek.

Mdina

Mdina

Valletta

Valletta

Marsaxlokk